E bejegyzésben megpróbáljuk összefoglalni a legfontosabb tapasztalatainkat az egy hónapig tartó délkelet-ázsiai csavargást illetően.

1. Olvasás: E-book vagy kindle okosabb választás egy ilyen útra, mint több könyv, mert ha elolvastad ezeket, a továbbiakban csak felesleges súlyt jelentenek. Ezzel szemben elektronikusan több száz könyvet vihetsz magaddal, ami max. 300g –ot nyom. (Én a magam részéről eleve nem értem azokat az embereket, akik nem szeretnek olvasni, de egy ekkora útra még nekik is érdemes lenne vinni valamit, mert 2x7 óra repülőút azért elég hosszú idő…a várakozás alatt sem fogsz aludni úgysem…)
2. Közlekedés: Kuala Lumpur, Sandakan, Bali, Flores (Labuhan bajo) kegyetlenül nem gyalogos-barát! Eleve szokatlan a jobboldali közlekedés, de hogy mindenki megy, amerre lát, nem ismernek se lámpát, se istent, se embert…izgalmas adrenalin-túra! Borneó belsőbb részei nyugodtabbak, Szingapúr viszont egy mesebeli békés, tiszta, jól szabályozott sziget a hatalmas, forgalmas és nyüzsgő Ázsiában. Cameron Highlands, Georgtown nagyjából az arany középút – eddigre kissé megszokod az őrült forgalmat. Ezek már tolerálható helyek a közlekedés szempontjából.
3. Tömegközlekedés: - Szingapúr minden tekintetben fantasztikus! A buszmegállók számozottak, a nevük ki van írva, a buszon szórólapokat találsz útvonallal.   

• Balin vagy motort bérelsz (öngyilkosság) vagy a shuttle bus –ra bízod magad. (Rövid távon a sétát is meg lehet próbálni). Egymásba érő települések és robogósok véget nem érő folyama. Nem egyszerű.
• Sandakan és KL: előbbi roggyant buszokkal oldja meg, helyben kell kérdezősködni. Az utóbbi se egyszerű. Nincs elérhető menetrend, nem lehet tudni, melyik busz honnan indul, hol van a megállója. Ha véletlenül belebotlasz a szükséges buszba, karodat fel-le kell lengetni, így inted le.
• A monorail, vonat KL-ban viszont 5* -ös! Mindent kiír, követhető, színvonalas.

Nagy hirtelen (egy év távlatából) ennyi jutott eszünkbe. Szívből ajánljuk Ács László útikönyvét Indonézia, Bali témakörben. Olvasmányos, humoros, mindenre kiterjedő részletes információkkal. Hátránya, hogy több évvel ezelőtt íródott, érdemes utána nézni, létezik-e frissebb kiadás.

Ha valaki olyan szerencsés, mint amilyenek mi vagyunk, és kis hazánkból éppen Indonéziába vagy Malajziába indul, annak azt kívánom, legyen nyitott egy csodálatosan más világra, fogadjon mindent olyannak, ahogyan érkezik. Ne legyenek túl nagy elvárásai, és akkor képes lesz mindenben meglátni a jót. (Persze nincs ez másképp idehaza sem!)

Élményekben gazdag, örömteli utazást kíván: Tóth Hajnalka és Á. Zoltán

Noha ez az utolsó napunk, mára is izgalmas kalandot találtunk ki magunknak!

Jól bereggelizve, a kijelentkezés után indultunk el mai programunk helyszínére, a Batu Caves-hez (a caves barlangokat jelent).

2 RM –ért a kettes vonalon futó vonattal fél óra alatt kényelmesen kizötyögtünk a helyszínre. (Érdekesség, hogy a hosszú szerelvény két középső kocsija csak és kizárólag „ladies coach”, vagyis csak nők ülhetnek oda! Abba a részlegbe férfi nem teheti be a lábát, a nőkkel legfeljebb a gyermekeik utazhatnak együtt. Persze a „lady” dönthet úgy, hogy a vonát koedukált részébe száll, mondjuk, ha nem olyan szigorú a vallása, vagy a kedvesével, férjével szeretne utazni. Vagy ha egyszerűen csak ahhoz van kedve. Ez igazán figyelmes gesztus annak érdekében, hogy a nők kellemesebben érezzék magukat.)

 A Batu Caves hindu templomoknak ad otthont, sajnos igazi turistagettó, ahogy a Baliról szóló útikönyvünk szerzője Kutát is jellemezte. Itt persze nem ausztrál szörfösöktől hemzseg a táj, hanem ezernyi mindenféle nemzetiségű utazótól, akik folyamatosan tapossák és rombolják a gyönyörűséges természeti értékeket.

Legtöbben nem is csodálkoznak rá a cseppkőbarlang fantasztikus formáira, inkább az itt lakó majmokat piszkálják, vagy idétlen szelfiket készítenek magukról – a kettő voltaképp ugyanaz.

Bennünket a hosszúfarkú makákók már kevésbé hoznak lázba, bár még mindig hihetetlen érzés, hogy olyan természetesen szaladgálnak mellettünk, mintha nem is annyira majmok, sokkal inkább kisgyerekek lennének. Nem félnek, nem támadnak. Az itt megjelenő, zömében ázsiai, indiai, arab népek félnek tőlük, mégis hergelik őket: etetéssel próbálnak kapcsolatot teremteni velük. Aztán, ha az állat hirtelen nyúl a falatért, ijedtükben elrántják – ezzel meglehetősen felingerlik az állatokat. Beteg helyzet a vad (vadon élő) állatok és az emberek ilyen „együttélése”, nem szeretem látni. Én tudom, mire képesek, bár alapvetően nincs bennük rosszindulat (a majmokra gondolok). Tudom mire képesek, oly ostoba némelyik, és még rosszindulatú is (az emberekre gondolok)... Zoli és én kellő tisztelettel és távolságtartással sétáltunk közöttük, a főbarlanghoz vezető hosszú lépcsőn mégis majdnem megkapaszkodtam egy makákóban a korlát helyett! :) Zoli szólt, hogy azért ne markoljak bele, de én csak ezután vettem észre a mellettem csücsülő állatot. Az utolsó pillanatban húztam vissza a kezem.

 A barlang bennünket kialakult formáival és elképesztő méretével nyűgözött le – mintha egy katedrális főhajójában lépkednél. Úgy érzed magad, mint egy megszeppent kisdiák, amikor először lépi át a fölé magasodó iskola kapuját. Biztos, hogy egyszer beleírom ezt a szépséget valamelyik könyvembe, ami még Zolit is megihlette: a barlang legfelső termében, ahová egy kör alakú nyíláson át besüt a Nap, ott lelne rá a hős a tömérdek kincsre. Amivel aztán boldogan él, míg meg nem hal. (Az én történetem némileg bonyolultabb lenne).

 A valóságban kincs helyett itt is egy hindu oltár áll, ami körül nyüzsögnek a turisták. Közben a papok mit sem törődve velük, folytatják a szertartást, a hívők pedig elébük járulnak, vagy imádkoznak.

Az oltár kis épülete mögött éktelenkednek a látogatók falfirkái, és halomba gyűjtött ásványvizes palackok tornyosulnak. Irtózatosan szemetelnek ezek az ázsiaiak – ahogy a rinca-i ranger mondta: „Hm…local people...!”

Miután eleget álmélkodtunk, elindultunk lefelé a meredek lépcsőn, ahol éppen egy, még vallástalan kisbabát hoztak két rúdra függesztett sárga kendőben. Miután a baba átesik az első szertartáson, hindu kisgyerek lesz belőle.

 Több barlang is van itt, de csak ez a legfőbb rész látogatható ingyen. Izgalmas lett volna bemenni a Dark Cave-be, ahol Ázsia legnagyobb pókja, és egyéb hasonló jószágok vártak volna bennünket – ám 2x35 RM már nem lett volna a pénztárcánkban. És a maradék pénzünket szívesebben költöttünk volna ajándékra, illetve elemózsiára a nagy út előtt.

 Visszavonatoztunk hát a központba, hogy bevásárlással, csavargással töltsük el a délutánt. Ittunk egy utolsó igazi white coffee-t az Old Town Café-ban, beszereztünk mindenkinek mindent, amit gondoltunk. Még azt sem felejtettük el, hogy félre tegyünk valamennyit arra, hogy a reptéren vegyünk vizet (hiszen nem lehet a gépre vinni kívülről hozott folyadékot – emlékezzünk csak vissza az utazásunk kezdetére, amikor még Ferihegyen kidobatták velem a vadiúj dezodort…)

 Három óra körül elindultunk a más jól ismert úton, a vasútállomás alatti parkolóban várakozó Skybus-hoz. 11 RM-ért kivitt bennünket a KLIA 2 reptérre – a Prescot Hotel ezúttal tisztességesen búcsúzott: vigyázz-állásban, kihúzva magát sokáig követte utunkat tekintetével. Sajnos nem tudtam elbúcsúzni a mosolygós portás bácsitól, pedig annyira megszerettem, hogy gondoltam, haza viszem magammal. Sajnos egy egész turistacsoport vonta el a figyelmét, észre se vette, hogy eljöttünk. Így hát nem marad más: ha ezután szomorú leszek, csak rá gondolok, és azonnal napfény költözik a szívembe! J

A másiktól, a feketearcútól elköszöntem, és nagyon remélem, hogy érezte, őszinte hála áradt a tekintetemből. (Bizonyára némi borravaló egyértelművé tette volna mindezt, de már csak a vízre félre tett 11 RM lapult a zsebünkben…)

60 km-t zötykölődtünk a Skybus szűk ülésein, azután viszont már minden olyan fájdalmasan gyorsan történt…

 …Három órája repülünk már a felhők felett, túl vagyunk az Emirates légitársaság vacsoráján, filmet nézünk az előttünk ülő utas székébe süllyesztett tableten, tanulok, írok… Még négy órát leszünk idefönt ezzel a géppel. Aztán pár óra reptéri csövezés Dubajban, majd újabb hét óra repülőút után megérkezünk haza, Ferihegyre.

…A Nagy Utazás véget ért. Nem tudom, hogy a vacsorához elfogyasztott két kis üveg bor teszi-e, vagy más oka van, de mintha könnyek égetnék a szemem.

Jó lesz otthon lenni végre, iszonyúan hiányoznak a kislányok, és már azon kattog az agyam, mi mindent kell majd elintéznem, ha otthon leszek.

De olyan felhőtlen boldogságban éltünk az elmúlt egy hónapban! Egy perc alatt megszerettem ezt a különös világot, nem akaródzik most elhagyni… Hozzánőtt a szívemhez az édesen forró levegőjével, a ronda felhőkarcolóival, vagy épp a roskatag viskóival, a hatalmas patkányaival, az utálatos olajpálma-ültetvényeivel, kincset érő állataival, a szana-szét heverő szemétkupacaival, az angyali kisgyerek-arcokkal, az izzasztó hőséggel, a folyamként hömpölygő robogósokkal, az életveszélyes átkelésekkel, a fenséges óriásráják földöntúli békéjével, a végtelen tengerrel, de még a tengeri betegséggel is, a húszféle sült tésztával, a különféle hotelszobákkal, a furcsa szobrokkal és istenekkel, a napi tizenöt „szeretlek” –kel, az állatkertekkel és az ázsiai világ minden csodájával…

…Köszönöm.

Valahol 2259 km-re Dubajtól, a tenger felett

Reggel korán keltünk, hogy egy csodás reggelivel kezdhessük a napot.

Aztán felkerekedtünk, hogy találjunk egy buszt, ami hajlandó elvinni bennünket az állatkertbe.

Utazóknak: 1. lehetőség: LRT metróval Gombak felé mész a Wangsa Mayu megállóig. Itt lehet átszállni az U34-es vagy a T305 –ös buszokra, amelyek elvisznek az állatkerthez.

2. lehetőség: 16-os metrobus (ezt momentán sehol nem találtuk, de még csak elhaladni sem láttuk egyszer sem).
3. lehetőség: 170-es busz a Lebuh Ampangtól (Chinatown).
4. lehetőség: (mi ezzel éltünk, mert olyan mázlink volt, hogy épp szembejött) az U23-as busz – szintén a Lebuh Ampangnál találod. Ha leszálltál, lesz egy felüljáró, azon keresztül jutsz el az állatkert parkolójának bejáratához, amögött lesz a ZOO bejárata.

Na, most, miután ilyen gazdagon mértem az információt az állatkertbe való eljutás mikéntjét illetően akkor itt az ideje bemutatni magát a Zoo Negarát.

 Előzményként el kell mondanom, hogy a mai és a holnapi napra összesen 200RM lapult a zsebünkben, amit gyönyörűen be is osztottunk gondolatban: zoli a mai állatkertes kalandot kártyával fizeti, így a holnapi Batu Caves-hez eljutni, mai és holnapi ennivaló, illetve a reptérre eljutni = 120 RM, így marad 80 RM, amiből annyi ajándékot vehetünk, amennyit csak elbírunk.

 Az első sokk tehát a bejáratnál ugrott a nyakunkba: nem vehetjük meg a belépőnket kártyával, mert 200 RM alatt nem lehet kártyával fizetni a Kuala Lumpuri állatkertben!!! Mivel nekünk éppen ennyi pénzünk maradt, némileg fájt kifizetni belőle 170 RM-et a két belépőre. Annál is inkább, mivel így 30RM marad összesen, amiből legfeljebb pár zacskó párnás sütit tudunk venni, hogy ne haljunk éhen a holnap esti gép indulásáig. Ajándék nuku.

 Ennek ellenére a magam részéről biztos voltam benne, hogy nem lesz gond: attól, hogy szombat van, délután is találhatunk pénzváltót, ami nyitva lesz és megoldja a problémánkat (némi dollár még akadt a zsebünkben). Zolim viszont koránt sem volt ennyire optimista. Így lett az ördögé immár a második napunk is, bár még csak délelőtt tíz órát mutattak a telefonjaink.

 Folytatván az állatkertről kialakult benyomásaink leírását: észrevettem magamon, hogy nem csak tészta-turista vagyok, hanem különös kíváncsiságtól vezérelve igyekszem kipróbálni a nyilvános toaletteket mindenhol, amerre járunk. (Majd keresek erre megfelelő kifejezést, mert a toalett-turista azért nem olyan fennkölt…) Ez egyébként főleg a kulturáltnak vélt helyekre vonatkozik, ahol kimondottan élményszámba megy egy-egy pisilés. A szingapúri állatkertben például határtalan öröm volt a toalettet használni, így érthető módon előre vártam, hogy a kuala lumpuri állatkert vajon micsoda mosdóval lep meg!

 Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani az élményt, mint amikor a Cameron Highlands-en a dzsungel-túra utáni ebédszünetben a kicsi, isten háta mögötti falusi vendéglőben használtam a mosdót. Amit főleg férfiaknak és izzadt, kimerült, dzsungelt megjárt turistacsoportok használnak.  Na, kábé az a mosdó lehetett ehhez hasonló, vagy talán még tisztább is…

Úgyhogy toalett-ügyileg Zoo Negara: elégtelen.

 A belépéssel együtt máris két egyes osztályzatot kapott szegény! Mert a kártya-mizéria egy dolog. A sima belépő egyébként csupán 54 RM ám, de ha a pandát is látni szeretnéd, kombinált jegyet kell venned, ami 85 RM fejenként! (2015) Ennyi pénzért térképet nem adnak, de vehetsz 1 RM-ért a bejáratnál…

Na, induljunk el…

 A kismajom-sor siralomház: rácsos ketrecekben betonon élnek az állatok. Szomorú ezt látni annak, aki a 21. század Közép-Európájában tágas, zöld kifutókhoz van szokva, amiket rács helyett csak villanypásztor, esetleg vizesárok választ el az emberektől. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a majmocskák mit sem tudva sorsuk nyomorúságos voltáról, szívesen csimpaszkodnak a rácsokba – ez is valami.

 A hüllő-világ szintén katasztrófa: sötét, piszkos, elhanyagolt – mintha az oda tartozó személyzet százéves álmát aludná… Az ablakok olyan mocskosak, hogy nem látsz át rajtuk – nálunk ilyesmiért kínhalál jár(na) az állatkerti gondozóknak. Pedig egyébként igen értékes és szép állatokat tart a Negara Zoo hüllőkből is: anakonda, királykobra, köpködő kobra, pápaszemes kajmán…

Az viszont tetszett, hogy a terráriumok, akváriumok előtt kis halastavacskák vannak kialakítva, hogy a látogató ne tudjon igazán közel hajolni az üveghez, és ez ne is zavarja. A vizük viszont poshadt volt, szerintem az egyikben egy jókora döglött harcsa is százéves álmát aludta… Várta, hogy valaki arra tévedjen és kiszedje a barnás vízből. Az üvegekre kiragasztották, hogy „Ne érj hozzá!” – szerintünk attól félnek, hogy kiesik a helyéről. De ha nem így lenne, akkor se taperold össze, mert a végén még le kéne pucolni…úgyhogy inkább ne érj hozzá!

 Eddig tartott a hullámvölgy, innentől már kellemesebb élményekben lehetett részünk.

Hamarosan az Emberszabású részleghez értünk. Tartanak csimpánzot, szumátrai és borneói orángutánt is. Gorillájuk nincsen.

Az egyik kisebb termetű, fiatal borneói nőstény egész közel merészkedett hozzánk, mi pedig örültünk, hogy kapcsolatot teremt velünk! Még az sem vette elejét a lelkesedésünknek, hogy valójában abban merült ki hozzánk fűződő különleges kapcsolata, hogy felénk vágott egy jókora követ!

A pandák hiper-szuper csodás palotája a szabályozás szerinti legmagasabb színvonalon lett kiépítve. Szinte láttuk magunk előtt, ahogy a kínaiak csípőre tett kézzel szigorúan állnak a maláj munkavezetők mellett, és a legkisebb hanyagságra ráncolják a szemöldöküket:”Nem adunk pandát, ha nem a legprecízebben alakítjátok ki a helyét!”

Hiszen az óriási medvének nem csak a speciális táplálék, a bambusz fontos, hanem a megfelelő páratartalom, a hőmérséklet is, ami pontosan be van állítva őpandaságának, hogy tökéletesen meg legyen elégedve! (Gyanítjuk, hogy amíg a vadonban éltek, nem voltak ilyen finnyásak, de könnyű megszokni a jót). Kötelező tartozéka a panda-részlegnek egy jól felszerelt labor, ahol naponta ellenőrzik a nőstény vizeletét, hiszen pontosan kell tudni, mikor hajlandó a szerelemre (évente egyetlen nap!). A panda-részleg ugyanis nem hétköznapi állatház (egyébként de…), hanem fajmegőrző központ is.

A neten azt írják, hogy 20 percre engednek be a nézőtérre, időpontot lehet foglalni, hogy biztosan láss pandát. Nekünk viszont nem engedte az oldal, hogy foglaljunk, nem jelent meg a felület. Mégsem adódott semmi probléma (kissé furcsálltuk is…): szépen bejutottunk, s bár az előtérben elmondják a legfontosabb infókat, köztük azt is, hogy max. 20 percig maradhatunk, egy órán keresztül csodáltuk és fotóztuk a hatalmas cukiságokat.

 Ám a ZOO Negara legeslegédesebb élménye a víziló család volt, akiknek kisebbik csemetéjük icuri-picuri baba volt, kb. két hónaposra saccoltuk, vagy annál is fiatalabbra! Bátran játszott a vízben, sajnos leginkább a víz alatt. A nővére pedig a vízben a hátára fordulva megdöglőset játszott: patái meredtek az ég felé, rózsaszín hordó hasa meg világított a felszínen. Nagyokat mosolyogtunk rajtuk, még nem láttunk ehhez foghatót. A papa hihetetlenül szép pofájú egyed volt (sose hittem volna, hogy egyszer vízilóra ilyet fogok mondani), időnként magasra spriccelte a vizet, vidám szökőkutakkal kápráztatva el bennünket. Imádtuk őket!

 Kijelenthetjük, hogy ezek a csodálatos állatok, akik közül sokan voltak oly kedvesek, hogy tökéletes pózba állva belemosolyogtak a fényképezőgépbe, ezek a varázslatos lények mentették meg a kuala lumpuri állatkertet a bukástól (hiénák, gaurok, bantengek, binturongok, vízilovak, kapibarák és mindenki más – köszönjük!)

KL Zoo Negara érdemjegye: közepes.

 Szerencsére tényleg sikerült pénzt váltani, s bár estefelé nagy esőt kaptunk, szerettük volna a nap hátralevő részét visszavenni az ördög kezéből.

Este elintéztük a check-in –t, aztán ajándékbeszerző útra indultunk. A cél: csoki és arak (ázsiai pálinka) az otthoniaknak. (Nem sikerült szerezni. Mégis a Cameron Highlands-en kellett volna megvenni ezeket…)

 Utolsó maláj vacsoránkat a China town-ban fogyasztottuk el, így adva drámai keretet a kalandnak. Utazásunk 29 napja alatt ez lett a 20. mee goreng, amit kipróbáltam, a huszadik sült tészta. Hihetetlen, hogy nem bírom megunni, de azért most már vágyódom más ízek után is. Biztosan akad például olyan ismerősöm, akit minden további nélkül eladnék egy tál sült krumpliért… a nagymamám palacsintájáról nem is beszélve…

 Lehet, hogy meghíztam egy kicsit itt Ázsiában, de tuti, hogy az augusztus nem a fogyókúráról fog szólni! A lányokkal együtt minden nap dőzsölni fogunk, még azt is meg fogom engedni nekik, hogy a csokit, amit ajándékba viszek, vacsora előtt megegyék! :)

 Utolsó éjszaka, amit Dél-kelet Ázsiában töltünk…Holnap éjjel két repülés, közben ismét Dubai-ban csövezünk. 3-án pedig már a saját wekerlei matracomon hajtom álomra a fejem, két pici lányomat szorosan magamhoz ölelve. Borzasztóan hiányoznak. Többet nem válunk el egymástól ilyen hosszú időre.

 Végső összegzés az elmúlt egy hónapról majd a holnapi bejegyzésben: a hosszú repülőút alatt lesz rá időm.

Kuala Lumpur, 2015.08.01. 23:50 – Jó éjszakát!

Visszatérés a kezdetekhez – a végső visszaszámlálás

1.

Ablak nélküli kis szobánkban nehezen hittük el, hogy már negyed kilenc van: ekkor ébredtünk!

Délelőtt nem kellett sietnünk sehová, mert a buszunk csak fél kettőkor indul KL-ba. (Noha az interneten talált menetrend szerint ilyen busz nem létezik… Nem baj, hiszen ez csak egy újabb mesebeli fordulat a tegnapi hihetetlen jegyvásárlás után…)

 Megreggeliztünk – romantikusan az ágyban, ahogy mostanában szoktuk -, kényelmesen összepakoltunk és kijelentkeztünk a hotelből. A cuccokat még a portán hagyva mászkáltunk még egy kicsit a városban. Az elmúlt 24 óránk megkoronázásaként ittunk egy white coffe-t a helyi Old Town Café-ban, ami mindig rendkívüli ízélményt jelent. Végül visszaballagtunk a hotelbe, csomagjainkat a hátunkra véve elindultunk Ferihez, a komphoz. Bármennyire is hihetetlen, visszafelé nem kell fizetni érte! (Bár a Lonley Planat írja is)

 Kisvártatva újabb mesebeli fordulat köszöntött ránk: alig hogy leléptünk a kikötőt a buszpályaudvarral összekötő lépcsőn, szembe jött a tegnapi walkie-talkie-s figura, és egy pillanat alatt kicserélte a tegnap váltott jegyünket egy órával korábbi járatra: vagyis 20 perc múlva indul is a buszunk!

 Amíg én próbálom felfogni, hogy hogyan képes valaki átlátni az összes járatot érintő lehetőséget, versengve a másik tíz hozzá hasonló „mobil jegyirodával” (ügynök – miközben van hivatalos jegyiroda 10 ablakkal!), addig Zoli – szintén csodálkozva a dolgon – csak ennyit szól mosolyogva: „Hm, ez Ázsia…”

 A buszút igen kellemesen telt. Itt fontosnak tartják az utas kényelmét – nem úgy, mint otthon, ahol minél több embert igyekeznek szűk helyekre bepaszírozni a menetjegy áráért.

Jól esett a nagyvonalúság. Ismét elhangozhat az előbbi bölcselet: „Ez Ázsia!” Vagy akár: Ez a verseny!

Út közben láttunk gyönyörű hegyeket, melyek mészkő sziklaszirtjei varázslatos belső barlangrendszert engednek sejteni. És láttunk se vége-se hossza pálma-ligeteket, mint amilyenek Borneó hatalmas területeit is elfoglalják. De a legfurcsább – ambivalens – érzés akkor kapott el, amikor egy olajpálma-temető mellett vitt el az utunk. Leveleiktől, „koronáiktól” megfosztott, csonka törzsek meredeztek az ég felé. Ez az igazi depresszió: amikor már az olajpálma-ligetet is megölik… és én őket is sajnálom.

 2.

Mire beértünk KL-ba, észrevétlenül megfordult velünk a Keleti szél…

Eleredt az eső, noha amikor kiszálltunk a buszból, éppen nem esett. Viszont hamarosan kisebb vihar kerekedett körülöttünk, mert – ahogy itt Kl-ban szoktuk csinálni – nem találtuk a Prescot Hotelhez vezető utat. Azt tudtuk, hogy a közelben járunk, a China town és a Central Market utcáin szerencsétlenkedtünk. Nagy nehezen megtaláltuk a monorail Pasar seni állomását, ahol sikerült jegyet vennünk: 7. 60RM-ért – egyetlen megállóra! Valamit irtózatosan elrontottunk, mert fejenként 3.80-ért körbeutazhattuk volna a várost.

Na mindegy, nem tehettünk mást, betudtuk kötelezően elvesztendő pénznek (én a magam részéről otthon is belekalkulálom a havi költségvetésbe).

 Igaz, jobb lett volna gyalog menni, mert a monorail baromi messze tett le a hoteltől, csak most a másik irányból gyalogolhattunk. De az legalább ingyen volt.

A korábbi kiadós eső ellenére meleg maradt a levegő, viszont nem égetett a Nap, hanem diszkréten elrejtőzött a felhők mögé.

Végre megtaláltuk szerény hotelünket, amint ezúttal is a felhőkarcolók között bújócskázott.

A mosolygós portás bácsi örömmel köszöntött bennünket, ami az elmúlt fél órában felgyülemlett feszültségek után úgy hatott rám, mintha kisütött volna nap!

Sok vendég tolongott a recepció előtt, jó ideig kellett várakoznunk, míg a recepciós hölgyikétől elkérhettük az egy hónappal ezelőtt lefoglalt szobánk kulcsát.

De ahogy mondtam, ma délután más szelek fújtak – amelyek már eddig is izzasztottak és dermesztettek bennünket, s most még egyszer a hajunkba csimpaszkodtak…

  A kövér lány a pult mögött (az, amelyik beszél angolul), nevetve közölte, hogy nincs nyoma a foglalásunknak!!! De öröm és boldogság: szerencsére akad még szabad szobájuk.

Ahogy sejtettük, a butaarcú lány a pult mögött (amelyik nem igazán beszél angolul), nem rögzítette a foglalást, amikor a hónap elején itt jártunk.

Mindenre mosolyogva felelte, hogy „OK, OK,” de nem hiába éreztük úgy, hogy ebből még baj lesz.

Mégis micsoda szerencsénk van, mert kaphatunk itt szobát – csak éppen 232 RM helyett 320 RM-ért, mivel a kedvezményes ár az internetes foglalásra vonatkozik!

És ugyebár lett volna egy egész hónapunk interneten foglalni, még gondoltunk is rá, mégsem tettük, mert nem akartuk, hogy esetleg dupla foglalásunk legyen…

Így aztán tovább fokozódó feszültséggel kivettük a drága szobát, bár felőlem kereshettünk volna másik szállást is. Zoli azzal nyugtatgatott engem (legfőképpen pedig saját magát), hogy ebben az árban viszont benne van a reggeli…

 Annyira jól esett a zuhany a mai nap viszontagságai után!

Már este negyed hét volt, mikor elindultunk a China town felé, hogy vacsorázzunk. Előtte viszont ki akartuk deríteni, melyik busz visz el bennünket holnap az állatkertbe, mikor indul, honnan, mennyibe kerül.

 Akadt a tarsolyunkban némi előzetes információ erről, de nem láttuk át teljes egészében a helyzetet. (A ZOO Negara egyébként is tartogat majd még meglepetéseket, mert a honlap semmit nem árul el, hogyan érdemes tervezni… A panda-részleg pedig egyenesen sötét homályba burkolózik…)

 Mire az eddig ismeretlen jeges északi szél elérte a tetőpontját, még mindig nem találtuk meg a buszunkat. Ez volt az a perc, amikor az eltelt egy hónap óta először azt kívántam, bárcsak lenne már vége ennek a napnak…!

 Ebben a szokatlan hangulatban ültünk le vacsorázni végre a China town-ban – ezúttal Zoli evett tésztát, én pedig rizst. Ahogy a falatok egyenként koppantak kongva visszhangzó üres gyomromban, úgy csitult körülöttünk a vihar is lassanként. Egészen addig, míg az egyik jóleső falat meg nem akadt a torkomon… Ennek folyományaként a következő negyed órában igyekeztem életben maradni, összeszorult a torkom és pihegve nyeltem könnyeim. Zoliban feltámadt az aggodalom, még nem látott tőlem ilyen látványos előadást.

Joggal merül fel a kérdés: hogyan lehet megfulladni néhány szem rizstől..? Azt hiszem, ezt abban a pillanatban nem kívántam volna megválaszolni – sőt most sem teszem, mert ennél sokkal fontosabb vagy legalábbis számunkra érdekesebb dolgokról szeretnék még említést tenni ebben a bejegyzésben.

 Szóval, közvetlenül a kis híján fulladásba torkollt (vagy inkább fulladásba fulladt) vacsora után régi barátaink, a Petronas ikertornyok keresésére indultunk.

Amíg a Prescot Hotel szégyenlősen bújik meg a fölébe tornyosuló felhőkarcolók árnyékában, addig a testvérek büszkén és délcegen magasodnak a város fölé. Aztán, amikor már úgy érzed, sikerült a közelükbe férkőznöd, messzire szaladnak és kutyagolhatsz még egy-két kilométert. (Akár csak az a másik égimeszelő, az a KL Tower! Az is akkora csirkefogó ám! Szinte hozzád bújik, mintha hagyná magát megérinteni, aztán mégis odébb lopódzik – de olyan kedvesen mosolyog vissza rád, hogy nem tudsz rá haragudni…Így hát megörökítettük őt is az éjszakai díszkivilágításban.)

Szóval a délutáni pech-sorozat félig már várt folytatásaként újabb hihetetlen fordulat penderített rajtunk néhányat: a Petronas tornyok előtt a nagy téren egy hónapja még csupán néhány turista és a csodás szökőkút lézengett. Remekül lehetett fotózni az ikreket, és el is határoztuk, hogy az ázsiai kalandunk vége felé, amikor ismét Kuala Lumpurba érkezünk, éjszaki képeket is készítünk róluk. Erre mivel kell szembesülnünk a tágas tér helyén? KL első városi autóversenyére készülve egy masszív reprezentációs épületet emelnek, ami teljes szélességében és hosszúságában rátehénkedik az említett tér minden (stratégiailag fontos) négyzetcentiméterére!

 Ennek ellenére azért nem adtuk meg magunkat egykönnyen a helyzetnek: igénybe vettük az építő munkások egyik furgonjának a platóját, hogy mégis befoghassuk fényképezőgépeink látómezejébe a csillogó-villogó tornyokat.

A Petronas tornyok közül az egyik teljes egészében a névadó cég saját irodaháza, a másik épület a Reuters hírügynökség, az IBM, a Boeing, a Microsoft, a Huawei, és az Al Jaseera English irodáinak ad helyet.Figyelemre méltó az itt helyet foglaló több bevásárló központ is, öt emelet magasságig.

 A hűvös szél is alig fújdogált már, ideje volt, hogy elcsendesedjen.

Ám az este legnagyobb kalandja még csak most következett!

Hogy felkészüljünk az előttünk álló élményre, a Petronas mögötti téren (ahol még nem emeltek böszme épületet, hanem szabadon táncolt a színes szökőkút) gyönyörködtünk egy kicsit a látványban.

Azután nekiindultunk! Előzetes információink alapján „véletlenszerűen” kiválasztottuk a Traders névre keresztelt hotelt, hogy igazán exclusive képeket is készíthessünk az ikrekről. Ugye egy hónappal ezelőtt a KL Tower körbejárható folyosójáról kattintgattunk, de az sajnos csak oldalról láttatja a Petronast. Ezúttal viszont szemtől szemben akartunk állni a szikrázó óriásokkal!

Ennek pedig más módja nem igen lévén, hanyag eleganciával beléptünk az említett Traders Hotel kapuján!

Olyan erősen kitartottunk ebbéli elhatározásunk mellett, hogy csak úgy sugárzott rólunk az elszántság! Senki nem merte utunkat állni, noha a tízcsillagos luxushotel dress kódja nem igazán felelt meg az általunk szigorúan diktált öltözéknek (izzadt póló, rövidnadrág, papucs)

 A lift sem mert ellenkezni, sőt, meg kell hagyni, hogy messzemenőkig együttműködést tanusított irányunkban: megbízhatóan emelt fel bennünket a 33. emeletre, ahol a Sky Bar nevű luxus kategóriájú vendéglátóipari egység üzemelt, előkelő fényekbe és diszkrét félhomályba burkolózva.

A helyhez illő és lényünkből fakadó könnyed eleganciával léptünk be a bárba (én a térképet, Zoli a fényképezőgépet szorongatva, élesre állított érzékszervekkel, hogyha mégis ki akarnának penderíteni bennünket, gyorsan tudjunk reagálni). De semmi ilyesmi nem történt.

Sajnos minden ablak melletti pamlag foglalt volt már, így nem tehettünk mást, be kellett kéreckednünk egy szerelmespár boxába, hogy fotózhassunk. Azt ígértük, csak pár kép erejéig maradunk...

Amíg jómagam a medence szikrázó kék vizén úszkáló piros lampionok gömbjein révedeztem, a Kedvesnek sikerült jobbnál jobb felvételeket készítenie a fényes pompába öltözött ikrekről. Nem csupán néhányat!

A diszkóbár fényei, melyek visszatükröződnek az ablakon, még varázslatosabbá teszik a látványt.

Búcsú az impozáns tornyoktól - egy képben mindhárom

 ...Az aprócska hotelünkbe visszavezető út végtelennek tűnt, alaposan elfáradtam a nap végére. Az éjjeli utazás, a rengeteg gyaloglás és a mindenféle szelek megtették a hatásukat.

Éjjel egy óra után kerültünk ágyba és hamar elnyomott a jótékony álom.    

 A reggeli busz nyolckor indult, és 12:25-kor tett ki bennünket a még északabbra fekvő kis sziget előszobájában, Butterworth-ben. Még azon melegében szerettük volna a holnapi buszjegyünket megoldani, ami ezúttal is mesebeli gyorsasággal sikerült.

Megkérdeztünk egy helyit, hogy hol vehetnénk jegyet Kuala Lumpurba? Ő elvezetett bennünket egy, a terminálon buzgolkodó walkie-talkie-s ügynökhöz, aki pedig egy buszhoz kalauzolt minket. A buszban ült egy asszony, akinek az ügynök már elmondta, mit akarunk. A nő már töltötte is ki a csekkfüzetre hasonlító tömbben a jegyünket. Még egyszer együtt elismételtük a paramétereket, hogy mindenki jól értett-e mindent – s ezzel le is foglaltuk, ki is fizettük a helyünket. Mindez nem tartott öt percnél tovább!

Innen minden málhánkkal együtt kompra szálltunk, mert a busz, amivel jöttünk, nem megy át a hídon. A híd egyébként is nagyon messze lett volna. (A Butterworth-i buszterminálon kell leszállni, ha Georgetownba igyekszik az ember. Ugyanis ez a busz még tovább folytatja az útját.)

A komp (ferry) egy órakor indult, kb. 20 perc alatt érte el a georgtown-i kikötőt. Már volt tervünk, hol keressünk szállást, de eredeti elképzelésünket megváltoztattuk, amikor a kikötő utáni második utcában, a jalan Victoria-n benéztünk a G time Inn nevű kis hotelbe, közvetlenül a Victoria Hotel mellett. Itt ugyanis 99RM-ért kaptunk szobát saját fürdőszobával (az internet ennyi pénzért főleg dormitory jellegű szobákat, vagy saját szobát közös fürdővel dob ki.)

Jóleső mosakodás és átöltözés után csavarogni indultunk. Nagyon furcsa volt az itteni hőség a nyirkos hegyi levegő után. Vissza kell szoknunk :)

Georgtown városa tiszta és nyugodt, persze sok a fehér turista (meg a sárga is). Fotóztunk mecseteket, Ázsia legrégebbi anglikán templomát is (itt előttünk pár órával jártak magyarok, a kedves kapus nénik mesélték. Van egy nagy vendégkönyv, az bizonyítja is.)

A tengerpart mellett áll az erőd, ahová 20 RM a belépő – ennyire viszont nem érdekelt minket sajnos.

Jellegzetes falrajzok díszitik egy-egy épület falát, ezek igazán különlegesek! Csak nehéz őket fotózni a turisták tömegei miatt.

Délután visszatértünk a hotelbe, hogy vacsora előtt lezuhanyozzunk, felfrissüljünk.

Amikor ismét útnak indultunk, felkerestünk egy szép hindu templomot, amit korábban nem néztünk meg. Sajnos épp felújították, nejlonokkal takarták le a homlokzatot – ezért a Sri Mariamman Templomot elneveztük zacskós templomnak… Bocsánat.

Ami a legérdekesebb volt számunkra, az Georgetown legjellegzetesebb városrésze, ami miatt ezt a helyet az UNESCO világörökséggé nyilvánította: hét kis „jetty”, hét móló köré épített, fából készült lakókunyhók, melyekben egykor halászok éltek. Úgy tartják számon őket, mint a legrégebbi kínai települések utolsó bástyáját. A hét jetty kis házaiban különböző kínai klánok élnek, de közülük leginkább csak az egyik nyitottabb a látogatók előtt. Ők inkább a turistákból élnek. A mólók közel száz évesek. Azért építették őket, hogy egyfajta gátak, hullámtörők legyenek. Közben a csónakok is itt kötöttek ki és hamarosan elkeseredett versengés alakult ki a mólókat uraló kínai klánok között. Nincs mit csodálkozni azon, hogy eleinte semmiféle komfort nem volt bevezetve a házakba, hiszen eredetileg csak arra szolgáltak, hogy ott pihenjenek azok a munkások, akik a csónakok érkezését várják a fészerben. Az 1957-es kormány megalakulása után kezdték el bevezetni a vizet és az áramot a kis kunyhókba. Viccesnek tűnik, hogy az ott lakók a mai napig nem fizetnek adót, mondván, hogy nem a szárazföldön élnek. Egyébként az UNESCO minden bizonnyal jelentős támogatásokban részesíti, cserében gondot kell fordítaniuk az állag-megóvásra és mint „híressé” vált hely, el kell viselniük a rengeteg bámészkodó idegent. (A bámészkodó idegeneknek pedig tekintettel kell lenniük arra, hogy a jetty-k lakóinak joga van a viszonylag nyugodt és vakuvillogtatástól mentes élethez).

 Nyüzsög az élet a cölöpfaluban! Olyannyira, hogy ottjárttunkkor három, védőruhába öltözött rovarirtó ember szórta a permetet másfél méteres ágyuikból… szörnyű volt látni, hogy a mólók lakói pánikszerűen pakolásszák el portékájukat és orrukat befogva zárkóznak be viskóikba. Mi a móló legvégében, nyílt területen vártuk meg, amíg a szél kiszellőzteti a szűk utcácskákat.

Apálykor láttuk ezt a különös hangulatú helyet. Ez azért érdekes, mert nem takarta el a jótékony tenger a szeméttel borított mocsarat a mólók körül. Nem csoda, hogy „hemzseg az élet” a fahíd környékén… Ebben viszont három érdekességet is felfedeztünk! Egy kettétört, elsüllyedt csónakot, aminek csupán az orra látszott ki a mocskos iszapból; egy távolabbi jetty egyik faházának „teraszán” egy gyönyörű, fából készült hintaszéket, melyben egy középkorú fehér férfi üldögélt: ölében laptop, kezében sör. Talán pipázott is, ha jól emlékszem! Fura látványt nyújtott ebben a szegényes környezetben. Valószínűleg turista, aki itt bérelt szállást…(homestay). Bár az én romantikára hajlamos fantáziám szívesebben szőne köré egy olyan történetet, amelyben ő tehetős amerikai vagy európai nyugdíjas, és éppen a világnak ezen távoli, nyomorúságos pontján találta meg a becsvágy nélküli békét. Talán egész nap a szegény kis georgtowniak ügyeinek elintézésén fáradozott, és most jól megérdemelt koraesti pihenőjét tölti… már közéjük tartozik, ő itt a nagy fehér jótevő. Vagy a nagy fehér kizsákmányoló, bár akkor valószínűleg nem itt lakna… Na mindegy. Igazából kicsit később láttuk a feliratot a viskó oldalán: vacation home.

A harmadik érdekesség még sokkal inkább felkeltette a figyelmünket – nem tudjuk megtagadni önmagunkat: egy másfél méter hosszú, bazinagy varánusz kacsázott a móló cölöplábai között, láthatóan különlegességének teljes tudatában. Sajnos ekkorra a szervezetem megadta magát a reggel óta tartó utazásnak, a hőségnek és a városnéző séta kimerítő élményeinek: elzsibbadt az agyam, és megfájdult a fejem. Valószínűleg nem tett jót az sem, hogy nem igazán ettünk-ittunk egész nap. Ahogy szoktuk.

Így hát beültünk vacsorázni arra a helyre, ahol délután már ittunk egy finom jegeskávét. Jó kis indiai konyha! Ismét egy új ízvilágú tésztát kaptam. Az a helyzet, hogy amikor Zolival új városban csavargunk, a mecsetek és házak mellett engem a foodstreet-ek kínálata vonzz a leginkább! Olyan érdekes, sőt, bizonyos szempontból varázslatos, hogy milyen szép tud lenni egy egyszerű fémbódé, amire piros pácban ízesedő húsok, színes zöldségek, tengeri herkentyűk vannak tálcákra kipakolva! És hogy ne csak a szemünket izgassa a káprázatos látvány: olyan illatok társulnak az élményhez, hogy reggeltől estig folyamatos kisértésnek vagyok kitéve! Ez a mentségem arra, hogy míg otthon naponta egyszer, vagy legfeljebb kétszer eszem, (és ezért induláskor 49kg-t mutatott a mérleg), itt folyamatosan éhes vagyok… Már a vacsorák gondolata is elmondhatatlan örömet okoz… A mai tésztáról nem mondható el, hogy kis adag lett volna, esti sétánk közben mégis csábítás áldozata lettem. Váratlanul egy rendkívül izgalmas foodstreeten találtuk magunkat, ahol ínycsiklandó finomságokat árultak. Egy helyen egy idős maláj házaspár készített sült jam-gyökeret, és szezámmagos tésztában kisütött vörösbabos vagy mogyorós édességet. Az első, reggelire vásárolt vörösbabos párnácskák óta tudjuk, hogy ez hasonló édesség, mint a csoki! Az elsőt azóta elég sok babos párnácska követte és most, a szezámmagos sütik közül is Zoli a babosat választotta. Én a pörköltmogyorósat kóstoltam meg, és mondhatom: újabb gasztronómiai orgazmusban részesültem!

Szerettem volna azt gondolni, hogy a helyi ételek iránt érzett nagyfokú érdeklődésem folytán nevezhetném magam gasztroturistának, sajnos azonban a csípős ízek és a halas cuccok kizárása miatt ez nem volna igaz. De Zoli szerint tészta-turistának elsőrangú vagyok! Majd meg is fogom számolni, mennyi tésztavacsorát ettem az út során…

 Vacsora után vissza akartunk sétálni ahhoz az üzlethez, ahol igazi gyümölcsökből készített jégkrémeket is árultak. Megdöbbenve tapasztaltuk azonban, hogy nyolc óra körül Georgtownban megáll az élet, szinte minden bezár! Sajnos a jégkrémes bolt is. Nagyon furcsállottuk, mert eddig azt tapasztaltuk, hogy este hét után indul be az élet igazán! Van ám azért ennek előnye is: elfogynak a turisták, lehet fotózni a fantasztikus képeket a házak falán!

Este fejfájás, és valami kétgyerekes hangos család a szomszédban…

Nagyon furcsa, hogy 30-a van: 26 nappal ezelőtt, 3-án indultunk el erre a kalandos útra! S néhány nap múlva, amikor ismét 3-a lesz, pedig már ismét a saját ágyunkban alszunk! Csupán pár nap, de még mennyi élmény!

Mivel sikerült megnéznünk az időjárás-előrejelzést a kis GPS-en, láttuk, mi várható. Ezért mentünk tegnap az egésznapos programra, mert kizárólag akkor számíthattunk némi napsütésre, minden egyéb időben eső, vihar várható…

Azért szerencsénk volt a tegnapi túrával, hogy tévedett az előrejelzés, s délutánig csdás időnk lehetett!

Mára csúfosan rossz időt jósolt, reggel mégis szépen sütött a napocska. Kihasználva ezt, dacolva az előrejelzéssel elindultunk a saját kis dzsungel-túránkra!

A 4RM-ért vásárolt térképünk olyan pontatlan, vagy idejétmúlt kiadás volt (annak ellenére, hogy ráírták: mindig a legfrissebb..!), hogy egy órán át próbáltunk rátalálni a választott utunkra… Ugyanis mindent mérlegelve (időjárást, erőnléti állapotunkat, stb) a No.10. jungel-walkingot választottuk, amit jelöl a térkép. Mindhiába!

Ha erre jársz, Vándor, ne is keresd a tizes túrautat, mert nincs (már) ilyen! Ahol a térkép jelöli, éppen kitermelik a hegyet, mindenfelé építkeznek a kis hegyi malájok, szóval tizes út törölve. Nyoma sincs, hogy valaha lett volna ilyen.

Így hosszas, bosszankodással teli bolyongás után arra fordulltunk, ahol két napja láttuk kiírva: No.5 és No.7 jungel walking. Mivel a hetest és a nyolcast nagyon meredeknek és nehéznek írja a térkép, szívesebben indultunk el az ötösön.

Igazán kíváncsi lennék, mennyire lehet kemény a jelzett két útvonal, ugyanis az ötösön kegyetlen farizom-szaggató, szívdöglesztő, tüdőszorongató emelkedők vártak ránk… Persze csodás helyekre tévedtünk közben, és imádom, hogy az ERDŐ itt is barát: gyökerei fonadéka lépcsőként segítette lépteinket, s bár sietni nem lehetett, biztos talajt foghatott a lábad.

Az is biztos, hogy ha itt ért volna bennünket az eső, ugyanezen az úton mos le minket a lezúduló ár a hegyről. Szerencsére most ezt megúsztuk.

Az erdőn ehelyütt is látszott, hogy kevésbé igazi életközösség, mint mindenféle növények kuszasága. Csak a szelid, öreg fák, melyeknek gyökerei félig kifordulva a talajból sok állatnak nyújthatnak éjszakai menedéket apró barlangjaikban – csak ők tűnnek némileg korosabbnak a többieknél. Meg a fenyők, akikkel az út vége felé találkoztunk. Egyébként kirándulásunk a No.5 irányából haladt a No.6 felé, onnan pedig egy pihenőnél a No.4 irányába fordultunk. Leszámítva néhány durva emelkedőt, kellemes kis séta.

Egy valami hiányzott mindkettőnknek az erdőből: az élet. Két pókháló, és az út végén három pillangó képviselte az állati jelenlétet, amit láttunk. Hallottunk kabócákat ciripelni, és nagynéha egy-egy madár hangját. De végig olyan érzésünk volt, mintha már rég kihalt volna az erdő.

Tíz órakor indultunk, és kettőre értünk vissza a városba: pont négy óra hossza – mintha csak a tízes túrát jártuk volna végig!

Ebédre vettünk egy doboz ananászkockát, két méretes mangót, és négy darab rambutánt (Termései gömbölyűek vagy elliptikusak, csoportokban fejlődnek. Nagyon rövid, vastag kocsányúak, legfeljebb öt-hét cm nagyságúak, színük először zöld, majd sárga és narancsszínű, megérve élénkvörös vagy feketésvörös, súlyuk 2-10 dkg. Mintegy 2 mm vastag, tömör, leváló héjukat puha, vékony, többnyire kissé horgas tüskében végződő szemölcsök borítják sűrűn. A gyümölcs a virág összetett fürtjéből keletkezik, csomókban terem, és sűrű szőr borítja. A rambután gyümölcse leginkább ebben, a szőrös voltában különbözik a rokon fajtájú licsitől.
A szőrös, bibircsókos, vastag, a szelídgesztenyére emlékeztető héj alatt üveges fehér, olykor gyengén vöröses, lédús magköpeny (gyümölcshús) van, amely kellemes, édeskés-savanyú, zamatos ízű, és a cseresznyéhez hasonlóan ropogós. Szorosan tapad hozzá a hosszúkás-elliptikus, a datolyáéhoz hasonlító, barnás vagy fehéres héjú mag. A Maláj-félsziget síkjain, esőerdeiben honos, és Délkelet-Ázsiában széles körben termesztik. Nyersen fogyasztják gyümölcsként vagy gyümölcssalátaként. Az ehetetlen, szőrös héjat késsel felhasítják és leválasztják a szilva méretű és formájú magköpenyről. Magát a héj nélküli, kimagozott gyümölcshúst fogyasztják, elsősorban nyersen, de cukorral lekvárnak, zselének, gyümölcslének befőzve is, illetve desszertnek is népszerű. Felmelegítve kínai ételekhez, vagy bólék készítéséhez is alkalmas. - http://www.hazipatika.com

Gyümölcsebédünket szobánkban fogyasztottuk el a jólmegérdemelt forró zuhany után, ami lemosta rólunk a sarat és az izzadságot.

A délután részemről a dokumentáció elkészítésével telt, Zoli próbált a GPS-en szállást találni holnapra, amikor George Townba utazunk. (Ez nem jelentett könnyű melót szegénynek, a kis tablet nem mutatott nagy együttműködési kedvet. Így Zolit időnként kissé megütötte a guta…)

A felhők és a dörgés délután négy óra körül ért el a városka fölé. Aztán tovább is haladt, végül semmilyen vihar nem ért el hozzánk.

Vacsora előtt utánajártunk, honnan indul a reggeli buszunk, aztán beültünk a tegnapi helyre. A mee goreng ugyanolyan volt, mint tegnap, pedig most „chinese style”-ban kértem. Talán feleannyira csípett, de kétszer olyan tengeriherkentyűs volt.

Este sokáig olvastunk, aztán aludni próbáltunk. Valahogy egyikünknek sem jött álom a szemére. Zolit bizonyára a holnaputáni busz nem hagyta nyugodni, mert nem tudott rá jegyet foglalni. Én az otthoni feladataimon törtem a fejem akaratlanul is. Ezek nélkül sem igen tudtunk volna elaludni, mert kint az utcán petárdákat robbantgattak valakik. Az egyik épp az ablakunk alatt dörrent – nagyon haragudtunk! Kinéztem, de senkit nem láttam.

 Reggel nyolckor a programiroda munkatársai kisbusszal szedték össze a turistákat, köztük bennünket is, hogy elvigyenek a kiindulási helyre. Közel egy órát autóztunk, hogy odaérjünk, ahonnan elindulhatunk...

Magas, szigorú tekintetű indiai fiatalember lett a vezetőnk. A dzsungel-túra célja az volt, hogy megismerkedve a környező vadonnal, megtaláljunk egy különleges virágot, a raffléziát.

A raffléziát (Rafflesia arnoldi) magyarul óriás bűzvirágnak nevezik, ez egy igen beszédes név! Az egykori brit gyarmat, Szingapúr alapítójáról nevezték el. Sir Stamford Raffles-t egy botanikus is elkísérte Délkelet-Ázsiába. Az ő neve Joseph Arnoldi volt, ezért a virág nevének második része rá utal: Rafflesia arnoldi. A rafléziának 1988-ig 16 faját fedezték fel.

Másfél óra sietős tempójú kirándulás után találtunk rá. A túra önmagában nem volt nehéz, legfeljebb az elején a hosszú kaptatón való gyors menetelés követelte magának minden levegőnket. Nem állhattunk le, mert a vezetőnk hátra se nézett, hogy követi-e még valaki? Ráadásul mi azért igyekeztünk a nyomában maradni, mert néha magyarázott ezt-azt az erdőről, és mindenre kíváncsiak voltunk. A többi utazó csak a tempóra koncentrált, hogy le-lemaradozva birkaként kövesse az indiai fiút.

Időnként vízmosásokon keltünk át, hol száraz lábbal a köveken átugrálva, hol bokáig elmerülve a hideg folyócskában. Egyszer egy bambuszhídon is átkeltünk. Volt egy hely, ahol méteres, gömbölyűvé formálódott köveken csúsztunk le: ekkor kissé félve gondoltam arra, hogy ha nem körtúrát teszünk, akkor ugyanerre kell visszafelé jönnünk! Annyira féltem ettől, hogy nem fogom bírni, hgy mire sor került a visszakapaszkodásra, már csak azért is könnyed mozdulatokkal győztem le az akadályokat!

De még nem jövünk visszafelé, hanem a virágot keresve menetelünk a dzsungelben!

Ezen a helyen nagyjából tíz éve vágták ki a fákat, így ahol baktatunk, az csupán másodlagos erdő. Azelőtt élt itt maláj napmedve, elefánt, tigris… Ma már hiába keresnénk őket. A Cameron felföld hegyei között hétszáznál is több növényfaj él, a kép persze a magassággal változik. Ez a növényvilág nyújt menedéket a legkülönbözőbb madaraknak, hüllőknek és rovaroknak.

A gerinc magassága 1070m és 2031 méter között változik.

Itt él tehát az óriás bűzvirág!

Parazita kétlaki növény, más növényeken, jellemzően fákon élősködik. Nincs szára, sem levele, sem gyökere. Miután az óriás bűzvirág bimbója áttöri a gazdanövény kérgét, úgy 10 hónapra van szüksége, hogy káposztafej nagyságúra nőjön. Néhány óra alatt a húsos szirmok kinyílnak, és a virág már teljes pompájában ragyog. A kehely aljában számos tüskeszerű nyúlvány meredezik. Virágában csak néhány napig lehet gyönyörködni. A növényvilágban a legnagyobb méretű virággal rendelkezik, átmérője körülbelül egy méter, tömege a 15 kg-ot is elérheti. A Rafllesia virágának megporzását rovarok végzik (jellemzően legyek), mivel a rothadó húséhoz hasonló kellemetlen szagot áraszt. A virágnak öt, vöröses barnás halvány foltokkal tarkított szirma van, melyek egy hatalmas kehelybe futnak össze. Bennük akár 6 liter víz is belefér. Az elpusztult virág nyálkás fekete foltot hagy maga után. Rendkívül ritka növény és veszélyeztetett faj. Sok bimbót nyílás előtt leszednek a népi gyógyászathoz vagy különleges csemegét készítenek belőle.(Wikipédia) Délkelet-ázsiában él, ezen belül is csak a Maláj-félszigeten, Borneón és Szumátrán található meg.

A túra végén vezetőnk társai, akik velünk tartottak (afféle nyomkeresők lehettek, akik segítettek felkutatni a raffléziát), a bambuszerdő fái közül egyet kiválasztottak, és a bozótvágó késükkel kettévágták. Nagyjából egyméteres darabot csaptak l a bambuszból, amelyben tiszta vizet találtunk! Az egész csoport ihatott belőle, tényleg különlegesen finom íze volt!

Dzsungeltúránk végeztével tudtuk, hogy az asli félnomád bennszülött nép képviselői fogják bemutatni, hogyan vadásznak köpőcsővel. A prospektusban szereplő kép alapján azt gondoltuk, félmeztelen vademberek falujába visznek bennünket. Ehelyett a kirándulás végén a kisbuszok mellett egy teljesen modern öltözetű bácsika mutatta be, hogy a népe hogyan használja a köpőcsövet vadászatkor. Mi is kipróbálhattuk a szerszámot, nagyon okos találmány! Legalább 1,5 méteres cső, könnyű vele célba találni. De én nem hiszem, hogy ma ma is olyan elterjedt lenne a használata, mint mondjuk száz éve...

 Izzadtan és büdösen ültünk be a buszba ismét. Áldottam az eszemet, hogy a zárt cipőn kívül, ami jól szerepelt a dzsungel-túrán, beraktam egy kirándulószandált is! A cipő ugyanis hálós felsőrészű, hogy lélegezni tudjon. Így a vízmosások, amelyeken keresztülgázoltunk kőről kőre ugrálva, szépen át is folytak rajta. Viszont a szandál megmentett az egész napos lábpunnyasztástól! :)

Programunk következő állomása a BOH (Best Of Highlands) teaültetvény lett. Itt, a Cameron Valley-hez hasonlóan ingyenes a látogatás, és szintén táblákon kérnek meg, hogy ne tépkedd a leveleket.

Az indiai fiú, a vezetőnk egy csomó érdekességet mesélt a tea növényről, a levélszedés mikéntjéről és a különböző teákról. Tudod-e, Kedves Olvasó, hogy hányféle tea létezik a Földön? Hm, mondj egy számot!

Ha ez a szám pontosan egy, akkor jól feleltél a kérdésre! Ugyanis minden tea, amiről valaha hallottál, egy növényfajból, a teafa nevű növényből készül.

A tea (Camellia sinensis) a teafélék családjának névadó nemzetsége. Természetes környezetben fatermetű növény, termeszett változatait cserjének nevelik (teacserje). Leveléből, esetleg más részeiből főzött ital az azonos nevű tea. Az igazi teacserje örökzöld a trópusi és szubtrópusi vidéken. Természetes élőhelyén eléri a 10 méteres magasságot is, de az ültetvényeken legfeljebb 1 méter magasra hagyják meg, többnyire csak 90 centisre metszik, így könnyebb a szedése. Az ültetvények a hegyek lankás lejtőin vagy fennsíkon vannak: innen a teavilágmárkák neve is. A Darjeeling-felföldön Indiában, itt, a Cameron-felföldön Malajziában és az Assam-fennsíkon Srí Lankában terem a legtöbb tealevél. Az a fontos, hogy a talaj vízelvezető képessége megfelelő legyen. Bár a tea vízigényes növény, a pangó vízben, a tartósan vízzel telített talajban a gyökere rothad. Rendszerint az ültetvények mellett meghagynak néhány példányt fává nőni, hogy felfogja a perzselő déli napsütést. Közben a lehulló lombjával trágyázza a talajt. Dúsan elágazó örökzöld levelei lándzsa alakúak, finoman fűrészelt szélűek. Virágai fehérek és illatosak, a termése toktermés. A leveleket hasznosítják zöld vagy fekete teaként, aszerint, hogy mikor szedik és hogyan dolgozzák fel. A tealeveleket egészben szedik le, a leggyakrabban kézzel. A levelek aromája, minősége fentről lefelé csökken: a csúcsi és fiatal levelek illatosabbak, mint az alsó, idősebb levelek. Attól függően, hogyan dolgozzák fel, megkülönböztetünk még oolong teát, blooming teát, pekoe teát, earl grey teát... (http://www.csaladikor.com)

Ezek után magát a teafeldolgozó üzemet látogattuk meg. Három fő állomáson hallgattuk és olvashattuk el, milyen folyamatokon megy át a tealevél, mire a csészénkbe kerül.

Először is az ültetvényen dolgozó munkások kézzel szedegetik le a fiatal leveleket nagyjából háromhetente. Ez igen fáradságos munka, mire végigjárják a sorokat bokorról bokorra. Van, amikor egy gyűjtővel ellátott ollóval szedik, ez gyorsabb, de nem lesz olyan jó a minőség, mert az öregebb levelek is belekerülnek így a puttonyba, amit a hátukon hordanak. Így 120 kg-t takarítanak be naponta fejenként. Hegyvidékeken alkalmaznak egyfajta csörlős gépet is, amit két munkás irányít, így naponta 300kg levelet is szüretelhetnek fejenként. Ám a BOH cégnek van egy speciális kombájnja is, amit csak lankásabb területeken tud használni, de ott 9000kg levél lesz az eredmény!

(www.thedoorsteptraveller.com)

Amikor a zöld levelek bekerülnek a gyárba, van egy viszonylag magas, 75-80%-os nedvességtartalma. A leveleket egy-két napig hagyják „hervadni” (whithering), hogy csökkenjen a nedvességtartalom, és azért, hogy végbemenjenek a szükséges kémiai folyamatok.

A következő állomás a „rolling”, vagyis hengerelés, amikor egy gördülő a levelet kisebb részeire tépi. Így a levél belső részei is érintkeznek a levegővel, vagyis oxigénnel, ami az egész eljárás lényege. Régen a munkások a két tenyerük között sodorva törték apróra a leveleket, ma már ezt gép végzi.

A következő, és legfontosabb lépcsőfok a magyarul erjedésnek, tudományosan fermentációnak hívott folyamat, de legjobb, ha azonnal el is felejtjük mindkét kifejezést, ha teáról van szó. Az erjedés ugyanis oxigén nélkül zajló folyamat, melynek során sört, bort, savanyú káposztát készítenek… mikroorganizmusok lebontják a szénhidrátot anélkül, hogy oxigénhez jutnának közben. Ez az erjedés vagy fermentáció. Sajnos a tea és dohányiparban is ezt a kifejezést használják, hibás a terminológia, mivel itt épp arról van szó, hogy oxigénnel kell érintkezniük a növényi szöveteknek. Pedig az eredmény szempontjából ez a legkritikusabb szakasza a feldolgozásnak, mert ekkor dől el, milyen ízű, színű és illatú lesz a teánk. Fontos az időzítés: a páratartalmat és a hőmérsékletet gondosan kell ellenőrizni!

A szárítás során 120°C-os levegőn halad keresztül a levél, ami leállítja az előbbi (oxidációs) folyamatot. A levél nedvességtartalma további 3%-kal csökken. A szakasz végén előbukkan a prémium minőségű tealevél, feketén, felpöndörödve. A kocsány és egyéb részei kiválogatásra kerülnek.

Egy másik helységben történik az átválogatás méret szerint: egészben maradt levél, tört levél és por állag. Ez utóbbi a legnagyobb mennyiségű. Ez kerül a teafilterekbe, minősége nem túl magas.

Az utolsó előtti állomás az ellenőrzés. Magasan képzett kóstolók állapítják meg a minőséget.

Legvégül becsomagolják, ám itt is nagyon fontos, hogyan végzik, mibe teszik. Mert ha levegővel érintkezik a folyamaton átesett tealevél, akkor a páratartalom sokat árt neki, további oxidáció megy végbe és tönkremegy.

Így születik a legjobb minőségű tea, gondos kezek és egyszerű, környezetbarát masinák munkája nyomán.

Nem hagytuk ki a BOH ültetvény teázóját, ami némileg olcsóbb volt a tegnapinál, bár inkább hasonlított egy gyorsétteremhez. A sütik viszont itt is drágák voltak, így lemondtam róluk…(5-11RM)(www.cameronhighlandsinfo.com)

Amikor e fedett teázóba értünk, elkezdett esni az eső és meglehetősen hideg lett.

Zoli prémium minőségű teája 2.70 RM, az én mangó ízesítésűm 3.50 RM-be került (az ízélmény talán azért maradt el, mert tegnap leveleset kaptunk, most viszont filterest adott a fiú).

 Ám a napunknak még messze nem volt vége! A teázást követően ismét bekászálódtunk a kisbuszba (bár egy lánnyal kevesebben lettünk, mert ő másik programra fizetett be, és még most indul a köderdőbe… izgalmasan hangzik, de szakad az eső! Jobban éreztem magam a buszban).

Ismerős környéken szálltunk ki újból: felismertük a helyet, ahol tegnap reggel hajnalban az ébredező Cameron Highlands-et köszöntöttük – várva a nemlétező buszt! Tehát Brinchangban vagyunk, 6 km-re Tanah Rata-tól.

Itt meglátogattunk egy lepke és hüllő-farmot, ami tartogatott számunkra gyönyörködnivalót, de összességében elég béna hely volt. A lepkéket könnyedén fel tudtam venni, fotóztuk őket a tenyeremen, mert igen barátságosak voltak – emellett halottak is. Rajtuk kívül hatalmas békák, skorpiók, kígyók és gyíkok is érdekesek voltak, meg a két pulyka. (Vannak ideírva a naplóba valami nyuszik is, de azokra sajnos nem emlékszem).

A fejenkénti 5RM talán kicsit sok ezért az élményért (mivel a belépő nincs benne a programban)

 Utolsó állomásunk, az eperfarm okosan lett kitalálva: csak azon a részen bóklászhatsz és szemlélheted meg a gondos epertermesztést, ahol nincs piros eper, csak zöld. Ám ha fizetsz 30RM-et (!), akkor ketten kaptok egy helyes kis kosárkát, amit teleszedhettek! Ez nagyjából fél kg gyümölcsöt jelent. Borzasztóan drága, ha az ember belegondol. Valószínű belekalkulálják, hogy közben meg is eszegeted az epret…

Az ajándékboltból hoztunk eperdzsemmel töltött kekszet, annak fognak örülni az otthoniak.

A cukrászdában friss eperrel kínált fagyi, shake, dzsúz és tortaszeletek kaphatóak, horror áron: 7-12RM…

 Mindezek után a kisbusz már nem vitt máshová, csak a Bird”s Nest hotel elé, hat óra körül. Elmondhatatlanul jól esett lezuhanyozni izzadt testünkről a mai nap összegyűjtött koszt és szagokat.

Este a Kumar melletti helyen ettünk, ez a Sri Brinchang.

Szintén 5* -t kap, esélyes, hogy holnap is itt fogunk vacsorázni.

Klassz nap volt ez is, sok élményt kell elrendeznünk magunkban elalvás előtt.

 Nagyon korrekt buszút után (mely alatt két szigorú határátlépésen is túlestünk, mindjárt az elején) reggel fél 7-kor érkeztünk meg Brinchangba, egy puccos hegyi hotel elé.

Egy kis buszmegállóban vártuk álmosan és a hideg magaslati levegőtől dideregve, hogy jöjjön a helyi busz – ugyanis nekünk a következő faluba kellene eljutnunk. Végül, sok tanakodás után beszálltunk egy kedves és szerencsére korán kelő taxis kocsijába, aki 15 RM-ért elvitt bennünket a nem is olyan közel fekvő Tanah ratah nevű településre. (6 km egyébként, de jóval többnek tűnik).

Szerencsére Zoli itt foglalt szállást a neten, és ami még ennél is nagyobb mázli, hogy már korán reggel be is költözhettünk a szobánkba! A Bird’s nest hotelben 302.10 RM a szobánk 3 éjszakára, ami 95 RM + 6% adó / éjszaka.

A szoba tiszta és rendes, csak az ágynemű és a törölközők nem lettek valami jól kimosva, piszkosnak látszanak. De hát a flores-i luxushotelben is mocskos volt a lepedő, nem igaz?

Ahhoz képest, hogy nem mondhattuk magunkat túlságosan kipihentnek, egy jóleső zuhany után felkerekedtünk, hogy feltérképezzük a környéket. Irtó helyes kis hegyi település Tanah ratah, az építkezésük pedig nem a megszokott „malájos”! Kicsit olyan, mintha otthon a Mátrában vagy a svájci hegyek között sétálnánk – nem igazán van az embernek ázsia-hangulata. Még tisztának is mondható, amit Szingapúron kívül sehol nem tapasztaltunk. A hoteltől kb. 20 lépésre egy étkezdékkel és kisebb boltokkal tarkított sétány indult.

A vendéglők már reggel isteni illatokkal csábítanak, a boltokban pedig mindenfélét lehet kapni: ruháktól kezdve a környező teaültetvények teáiig ( :) ) mindent.

Ezután a település széléig sétáltunk el, megtaláltunk egy kis épített vízesést – habár épp nem zubogott. Rábukkantunk két dzsungel-túra útvonalra is, rögvest elhatároztuk, hogy se szó, se beszéd, önállóan fogunk útnak indulni! Azért, biztos, ami biztos, kértünk prospektust az egyik helyi programirodától (ezek pontosan úgy működnek, mint Floresen, habár az Indonézia volt).

 Dél körül újabb útra indultunk: a kiírás szerint 5 km-re található teaültetvényt kerestük fel. Van a környéken több is, de ezt gyalogosan is jól meg lehet közelíteni (ha már valaki olyan elvetemült turista, mint amilyenek mi vagyunk…) Arról nem beszélve, hogy a többi hétfőn zárva van.

Jó sokat bandukoltunk lefelé a hegyről a kanyargós autóút megfelelő szélén, míg a Cameron Valley teaültetvényre értünk. Igaz, bő egy óra alatt megjártuk.

Meg kell hagyni, ez sem kis terület! Szabadon látogatható, néhol táblákkal hívják fel a figyelmet rá, hogy ne tépkedjük a leveleket.

Szépen sütött a nap, sok fotó készült. Sajnos engem az első öt percben megcsípett valami, ami leginkább darázscsípésre hasonlított. De nem láttam a támadót…

Természetesen ajándékbolt és teaház várja a vendégeket, ez utóbbiban fogyasztottunk a helyi teákból. Elég drágán mérték: Zoli eredeti fekete teája 5 RM, az én passionfruit ízű teám 7 RM volt. De el kell ismerni, cukor nélkül is rendkívül jóízű a teájuk, mintha a gyümölcsbe haraptam volna!

Kettő óra körül visszaindultunk, esélyesnek tartottuk, hogy közben ránk fog szakadni az ég.

Fölfelé még nehezebb a séta (ki gondolná?) – bár összességében sem túl megerőltető az út. Végig emelkedik persze, ráadásul visszafelé legtöbbször a kanyarok belső oldalán kell menni ( a forgalommal szemben, ugye) – nem látod a lefelé gyanutlanul száguldó teherautóst, és ami még rosszabb: ő sem számít rád! Rettenetes odafigyelést igényelt így haladni fölfelé, egy idő után egészen félelmetes volt. Zoli mindig előttem ment, óvatosan belesett a kanyarba (kockáztatva, hogy eltrafálják) és csak ez után mehettem utána.

Végül szerencsésen megúsztuk, bár többen is nagyokat dudáltak ránk, amitől ijedtünkben majd’ kiugrottuk az út közepére…

Kalandunknak az vetett végett, hogy egyszer csak megállt mellettünk egy piros kis kocsi, egy helyes penangi pár ült benne. Felajánlották, hogy elvisznek Tanah ratáig. Kicsit sajnáltuk, hogy nem fejezhettük be önerőből ezt a kis kirándulást, de nem utasíthattuk vissza a kedves gesztust. Mondjuk, én nem bántam, mert az esőfelhő gyorsan közeledett, és így több időnk maradt bepótolni a napok óta elmaradt dokumentációt. :)

Az eső meg is érkezett délután, ám ezt már a szobánkból hallgattuk.

Közben áttanulmányoztuk a programiroda ajánlatait, amelyek 60-98 RM/fő áron mozogtak. 25RM –ért a faluban fellelhető érdekességeket mutatják meg, 350RM -ért egy hegymászós-éjszakai, dzsungelben kempindezős túrát kaphatsz. Mi az arany középút híveiként azt választottuk, amelyben 3 órás duzsungel-túra vadon élő raffléziával, a B.O.H. teaültetvény, a félnomád ashi nép köpőcsöves vadászati bemutatója, végül hüllő és lepkepark, valamint egy eper-termesztő egység meglátogatása szerepelt.

Vacsoránkat a Kumer vendéglőben fogyasztottuk el, bár az én tésztám állati csípős lett. Zoli rizse viszont nem, így hát cseréltünk. Itt legfőképpen indiai konyhát találni, ami megint teljesen más ízvilág, mint az eddigiek. A Kumár vendéglőben 5-7RM-ért finom és megfelelő adag vacsorát kapsz.

 Az előzőekben említettem a hajójegyet, amit ugyan megvettünk, de fölöslegesen. Aki gyerekkel jön, vagy még nem hajózott, annak bizonyára szüksége van erre az élményre a teljességhez. Nos, mi kihagytuk, noha már tegnap kifizettük az 5 dollárt fejenként. A megváltott jeggyel 7 napig be lehet menni, ez okos ötlet, mert nem bírsz két területet bejárni egyetlen nap alatt. Ha gyerekkel vagy, akkor azért, ha fényképezőgéppel, akkor azért.

Mára tehát a folyami szafarit terveztük.

Már most elmondhatom, hogy okosabb fordítva csinálni: előbb kell ezt megnézni, akkor valószínűleg többnyire elégedetten távozol a végén, és csak utána elájulni az Állatkertben. Mi sajnos fordítva intéztük, és a tegnapi csodálatos nap után innen kissé csalódottan tértünk haza (sőt, legeslegelőször a Kuala Lumpuri állatkertet kell meglátogatni, mert az a legbénább. De erről majd ott.)

A River Safari koncepciója igazán ötletes: hat nagy folyó élővilágát mutatja be, közben táblákon mesél a helyi problémákról. Tényleg fantasztikus oktatási anyag, csak úgy vettük észre, a helyiek nem állnak meg olvasgatni: talán a mi szemünk pásztázta végig először a sorokat. A Missziszippi, az Amazonas, a Kongó, a Jangce, a Nílus, a Gangesz és a Mekong-folyó világába kalauzol el a tematika. Minden ki van írva, több nyelven is: maláj, angol, kínai. Az állatbemutatót is angol nyelven prezentálták, ez jól mutatja, hogy valóban hivatalos nyelv.

A tematika mellett még három fantasztikus dolog miatt érte meg bemenni: a két iszonyat nagy indiai gaviál, akik közül az egyik, amikor meglátott az üveg előtt ácsorogni, belesiklott a vízbe addigi napozóhelyéről, és odaúszott hozzám az üveghez! Engedte, hogy közvetlen közelről megcsodáljam, bár simán lehet, hogy éhes volt… Minden esetre életemben először kezdeményezett kontatktust velem hüllő…

A másik csúcs élmény az óriás pandák voltak, a gyönyörű lakosztályukban (a kínai kormány borzasztó magas összegekért – 1 millió USD - ad kihelyezésbe panda-párt. Attól még az övé marad, mitöbb, a születendő kölykök szintén, viszont a legaprólékosabban megszabja, hogy az állatház milyen elvárásoknak feleljen meg, hogy a fekete-fehér jószág jól érezze magát benne. Tized-Celsius fokra szabályzott a hőmérséklet, a páratartalom, a táplálék összetétele – a természetben ugye táplálékspecialisták, csak bambuszt esznek -, és minden egyéb körülmény. Külön labort kell berendezni, ahol minden nap mintát vesznek a nőstény vizeletéből, hogy nyomon tudják követni, mikor fogamzó-képes. Ugyanis egész évben 1-3 ilyen nap van a pandalányok életében.

A harmadik és egyben utolsó látványosság, ami miatt megérte bejönni: valami elképzelhetetlenül hatalmas akvárium, amit három szintről is megcsodálhatsz, benne termetes tengeri tehenek, manátuszok úszkáltak békésen! Ha gazdag leszek, a fürdőszobámhoz építek egy ilyet, hogy a kádban ülve gyönyörködhessem ezeknek a kedves állatoknak a nyugalmat árasztó lebegésében! Fényképezni sajnos nem sikerült, mert a fényviszonyok szabotálták a dolgot, ezért ehhez ismét mások fotóit kell kölcsönvennem. De remélem, senki nem kövez meg érte, hiszen másképp nem tudnám bemutatni a manátuszt/manatit/lamantint.

www.haziallat.hu 

www.dagda.nu 

lamantins.blog.hu

Ez a szeretnivaló jószág a Karib-tengerben és az Amazonas torkolat-vidékén él, a tengeri tehenek közé sorolják. Békés növényevő, 30-60 évig él. Természetvédelmi besorolása: Sebezhető. Megtalálható az IUCN Vörös Listájában. A lamantin-medence csendes nyugalmát órákig tudtam volna élvezni!

A szívedben szétáradó, jóleső melegséget azonban hamar elkergetik az idétlenül selfiizgető, harsány ázsiaiak, amikor átgázolnak rajtad, a gyerekeik folyton ordibálnak, ők is ordibálnak, semmit se néznek meg, semmit nem olvasnak el, nem érdekli őket semmi a világon, csak az okostelefon és a kiabálás. Simán fellök, nem zavarja. Ő ehhez van hozzászokva. Ha észreveszi, hogy bosszankodsz, akkor akad kivétel, aki elnézést kér („hülye érzékeny fehér…”-gondolja). Vagy a látogatók már csak ilyenek a világ összes állatkertjében…?

 Ami pedig kimondottan nem tetszett, az a másik hajókázás volt, az Amazon River Quest. Ez tiszta vidámpark, ahol egy kis sziget körül viszi a (műanyag) csónkot a műsodrás, nincs megállás, nem fényképezel! Megpróbálhatod, de az állatok se jönnek elő, mire észrevennéd, már tovahullámoztál…a kép pedig egy elmosódott paca lesz. Öt dollárért. Fejenként. Ezeket az állatokat viszont kizárólag a hajókából lehet megnézni, gyalogosan megkerülöd a kis szigetet és nem látod őket. Igaz, így se. Se tapír, se sörényes hangyász, se pókmajom. A flamingókkal és a skarlátibiszekkel több szerencsénk volt, de összességében számunkra csalódást okozott ez a parasztvakító megoldás.

Hangsúlyoznám, hogy kisgyerekkel még élvezetes is lehet. Ki tudja?!

Tiszta szerencse, hogy azok a különleges fajok, vagyis azok képviselői, akik mellett elidőzhettünk, megmentették a napunkat.

 Délután rengeteget csavarogtunk a városban, amit a három óra alatt megtekinthető River Safari tett lehetővé a számunkra. Sok kép készült a Singapore FLYERZ –ről (böszme nagy óriáskerék), a toronyházakról, a színházról, a művészeti negyed különös épületeiről, és az egymás mellett sorakozó plázák vasárnap is hömpölygő tömegéről.

Este elfogyasztottuk utolsó szingapúri vacsoránkat, majd a hotelben hátunkra vettük az egyre nehezebbnek tűnő batyukat. A buszállomásra indultunk (a 100-as helyi busszal pár megálló, a Golden Mile Komplex előtt van). Ez mondjuk kissé fura volt, mert egy szűk utcából indultak a „távolsági buszok” – melyek kirepítenek a városállam területéről.

22:22-kor indult el a buszunk (8 perccel korábban, mint ami a jegyen szerepelt… jegyár 41 RM/fő)

Az uticél a malájziai Cameron Highlands, a Cameron-felföld.

 Korán kellett kelni, mert úgy számoltuk, az állatkertbe két órán keresztül fogunk utazni.

Két lehetőség van, amellyel viszonylag egyszerűen eljut az ember a városállam északi területén fekvő szingapúri állatkertbe. Ma a buszos megoldást próbáltuk ki: a közeli Mecsettel szembeni megállóból (Opposite Mohd Salleh Mque) indul a 13-as busz, amellyel 30 megállót kell menni! (Számolgattuk, hogy otthon vajon melyik busszal tudnánk ilyen hosszan utazni?) Az Ang Mo Kio megállónál kell átszállni a 138-as buszra, amely mindössze 28 megállóra van az Állatkerttől! A jó hír viszont az, hogy ennek a busznak a ZOO a végállomása, nem kell olyan feszülten figyelni, hol vagyunk. Sajnos, a metróval ellentétben a buszokon nem írják ki vagy mondják be a megállókat. Igaz, a leszállóhelyek tábláin mindig van név és azonosítószám is. Sőt, az is ott van, hogy még melyik buszok állnak meg az adott megállóban. Ez jócskán megkönnyíti az átszállást. A buszban viszont találsz szórólapot, amin követheted a megállókat. (Speciel a 138-as buszon nem találtunk ilyet).

 Kilenc óra után néhány perccel megérkeztünk a szingapúri állatkert bejáratához.

Valójában négy állatkert várja a vendégeit ezen a területen, csupán közülük az egyik a Singapore ZOO. De indulhatsz éjszaki szafarira (Night Safari), „folyó-túrára” (River Safari), és kaland-túrára (Adventure Safari).

Jegyet külön-külön is válthatsz, de kombinálni is lehet őket. Bennünket az Állatkert és a River Safari érdekelt leginkább, mert ez utóbbi rejtegette a szingapúri óriáspandákat és a manátuszokat (róluk később).

Kombinált jegyet vettünk tehát, ez fejenként 67 RM-be került. Oda kell figyelni, mert ha nem gyerekkel vagy, fölösleges megvenned a folyamihajó-jegyeket a River Safari Cruise boat-ra. Édesdeden hajókázhatsz a területre benyúló Seletar víztározó hullámain, és ha szerencséd van, esetleg állatokat is láthatsz (azért ne erre alapozz). A másik kiegészítő-jegy a vidámparki jellegű hajócskára szól, az Amazon River Quest-re. Erről is később, a maga idejében.

Az Állatkertről külön útibeszámolót kellene írni, rövidre fogva azonban ennyit érdemes tudni:

A területe 28 hektár, bejárva se túl kicsinek, se túl nagynak nem tűnik. Pont ideális program egy napra. Mi, a munkánkból, érdeklődésünkből és közös állatkertes múltunkból adódóan elég hosszasan tudunk rácsodálkozni az élőlényekre. Hét óra alatt jártuk be a területet, néztük (és fotóztuk) végig az összes állatot. Leginkább az orángutánok helye ejtett bámulatba: nem csak kiterjedt, ügyes környezetgazdagítási megoldásokkal berendezett kifutójuk van, hanem egy légijátszóterük is! Hosszan elnyúló kötélpálya a magasban, a látogatók és a többi állat feje felett kifeszítve! Olyan érzésed van, hogy bármikor lemászhatnak hozzád ezek a fantasztikus állatok. Pedig az öt felnőtt és három kölyökkorú egyed nem tud lejönni (sajnos…), mert a fák közepe táján villanypásztor állja útjukat. De ez csak közelről látszik. Pedig szinte egy karnyújtásnyira a fejed fölött lengedeznek, játszanak, azt kívánod, bárcsak észrevenne a tömegben és az öledbe huppanna! Ez a zseniális illúzió, ami miatt a magunkfajta ex-orángutánápoló csak nehezen bír odébb állni. Pedig érdemes jobban körülnézni, mert sok különleges jószág várja még a látogatóit: indiai tapír, csimpánzok, egy iszonyatosan népes (kb 80 egyedből álló) galléros pávián horda, fehér tigris, koala, hét darab fehér orrszarvú, ázsiai elefántok… hosszasan folytathatnánk a sort, mondjuk a közös kifutóban tartott huszármajom és gereza (zászlósfarkú kolobusz) párossal…

A lényeg az, hogy nyugodt szívvel mondhatom, a Singapore ZOO szakmailag, látogatói szempontból, fotós-szemszögből, és mindenhogy a létező legfantasztikusabb állatkert a világon (jó, a világ állatkertjeinek 99%-át még nem láttam) – de az biztos, hogy ez itt álmaim állatkertje! Ennél jobban nem fejezhető ki az az élmény, amit a pénzünkért kaptunk.

Muszáj megemlíteni még egy részletet, ami engem kissé meglepett, miközben meg is mosolyogtatott. Az állatkert felső részén egy gyerekek számára kialakított, színes-szagos, de legfőképp vizes maxi-élménymedence kapott helyet! Szökőkutak, vízesések, csúszdák, boruló pohár várja a családokat a park területén! A szingapúriak eleve úgy jönnek ide, hogy otthon bedobják a fürdőruhát, a naptejet! 110 cm alatti tökmag csak szülővel használhatja – tehát az apukák is bedobják a fürdőnacit induláskor! Anyukák nem fürdenek nyilvánosan, vagy ha olyan népcsoporthoz tartoznak, ahol szabad nekik, akkor is felöltözve merülnek a habokba.

Mindenesetre zseniális ötlet, hogy még ezzel a jó kis pancsolóval is behozzák és bent is marasztalják a családokat.

Délután négykor nagyon megelégedve utaztunk vissza kicsiny hotelszobánkba.

Vacsora és alvás.