Noha ez az utolsó napunk, mára is izgalmas kalandot találtunk ki magunknak!
Jól bereggelizve, a kijelentkezés után indultunk el mai programunk helyszínére, a Batu Caves-hez (a caves barlangokat jelent).
2 RM –ért a kettes vonalon futó vonattal fél óra alatt kényelmesen kizötyögtünk a helyszínre. (Érdekesség, hogy a hosszú szerelvény két középső kocsija csak és kizárólag „ladies coach”, vagyis csak nők ülhetnek oda! Abba a részlegbe férfi nem teheti be a lábát, a nőkkel legfeljebb a gyermekeik utazhatnak együtt. Persze a „lady” dönthet úgy, hogy a vonát koedukált részébe száll, mondjuk, ha nem olyan szigorú a vallása, vagy a kedvesével, férjével szeretne utazni. Vagy ha egyszerűen csak ahhoz van kedve. Ez igazán figyelmes gesztus annak érdekében, hogy a nők kellemesebben érezzék magukat.)
A Batu Caves hindu templomoknak ad otthont, sajnos igazi turistagettó, ahogy a Baliról szóló útikönyvünk szerzője Kutát is jellemezte. Itt persze nem ausztrál szörfösöktől hemzseg a táj, hanem ezernyi mindenféle nemzetiségű utazótól, akik folyamatosan tapossák és rombolják a gyönyörűséges természeti értékeket.
Legtöbben nem is csodálkoznak rá a cseppkőbarlang fantasztikus formáira, inkább az itt lakó majmokat piszkálják, vagy idétlen szelfiket készítenek magukról – a kettő voltaképp ugyanaz.
Bennünket a hosszúfarkú makákók már kevésbé hoznak lázba, bár még mindig hihetetlen érzés, hogy olyan természetesen szaladgálnak mellettünk, mintha nem is annyira majmok, sokkal inkább kisgyerekek lennének. Nem félnek, nem támadnak. Az itt megjelenő, zömében ázsiai, indiai, arab népek félnek tőlük, mégis hergelik őket: etetéssel próbálnak kapcsolatot teremteni velük. Aztán, ha az állat hirtelen nyúl a falatért, ijedtükben elrántják – ezzel meglehetősen felingerlik az állatokat. Beteg helyzet a vad (vadon élő) állatok és az emberek ilyen „együttélése”, nem szeretem látni. Én tudom, mire képesek, bár alapvetően nincs bennük rosszindulat (a majmokra gondolok). Tudom mire képesek, oly ostoba némelyik, és még rosszindulatú is (az emberekre gondolok)... Zoli és én kellő tisztelettel és távolságtartással sétáltunk közöttük, a főbarlanghoz vezető hosszú lépcsőn mégis majdnem megkapaszkodtam egy makákóban a korlát helyett! :) Zoli szólt, hogy azért ne markoljak bele, de én csak ezután vettem észre a mellettem csücsülő állatot. Az utolsó pillanatban húztam vissza a kezem.
A barlang bennünket kialakult formáival és elképesztő méretével nyűgözött le – mintha egy katedrális főhajójában lépkednél. Úgy érzed magad, mint egy megszeppent kisdiák, amikor először lépi át a fölé magasodó iskola kapuját. Biztos, hogy egyszer beleírom ezt a szépséget valamelyik könyvembe, ami még Zolit is megihlette: a barlang legfelső termében, ahová egy kör alakú nyíláson át besüt a Nap, ott lelne rá a hős a tömérdek kincsre. Amivel aztán boldogan él, míg meg nem hal. (Az én történetem némileg bonyolultabb lenne).
A valóságban kincs helyett itt is egy hindu oltár áll, ami körül nyüzsögnek a turisták. Közben a papok mit sem törődve velük, folytatják a szertartást, a hívők pedig elébük járulnak, vagy imádkoznak.
Az oltár kis épülete mögött éktelenkednek a látogatók falfirkái, és halomba gyűjtött ásványvizes palackok tornyosulnak. Irtózatosan szemetelnek ezek az ázsiaiak – ahogy a rinca-i ranger mondta: „Hm…local people...!”
Miután eleget álmélkodtunk, elindultunk lefelé a meredek lépcsőn, ahol éppen egy, még vallástalan kisbabát hoztak két rúdra függesztett sárga kendőben. Miután a baba átesik az első szertartáson, hindu kisgyerek lesz belőle.
Több barlang is van itt, de csak ez a legfőbb rész látogatható ingyen. Izgalmas lett volna bemenni a Dark Cave-be, ahol Ázsia legnagyobb pókja, és egyéb hasonló jószágok vártak volna bennünket – ám 2x35 RM már nem lett volna a pénztárcánkban. És a maradék pénzünket szívesebben költöttünk volna ajándékra, illetve elemózsiára a nagy út előtt.
Visszavonatoztunk hát a központba, hogy bevásárlással, csavargással töltsük el a délutánt. Ittunk egy utolsó igazi white coffee-t az Old Town Café-ban, beszereztünk mindenkinek mindent, amit gondoltunk. Még azt sem felejtettük el, hogy félre tegyünk valamennyit arra, hogy a reptéren vegyünk vizet (hiszen nem lehet a gépre vinni kívülről hozott folyadékot – emlékezzünk csak vissza az utazásunk kezdetére, amikor még Ferihegyen kidobatták velem a vadiúj dezodort…)
Három óra körül elindultunk a más jól ismert úton, a vasútállomás alatti parkolóban várakozó Skybus-hoz. 11 RM-ért kivitt bennünket a KLIA 2 reptérre – a Prescot Hotel ezúttal tisztességesen búcsúzott: vigyázz-állásban, kihúzva magát sokáig követte utunkat tekintetével. Sajnos nem tudtam elbúcsúzni a mosolygós portás bácsitól, pedig annyira megszerettem, hogy gondoltam, haza viszem magammal. Sajnos egy egész turistacsoport vonta el a figyelmét, észre se vette, hogy eljöttünk. Így hát nem marad más: ha ezután szomorú leszek, csak rá gondolok, és azonnal napfény költözik a szívembe! J
A másiktól, a feketearcútól elköszöntem, és nagyon remélem, hogy érezte, őszinte hála áradt a tekintetemből. (Bizonyára némi borravaló egyértelművé tette volna mindezt, de már csak a vízre félre tett 11 RM lapult a zsebünkben…)
60 km-t zötykölődtünk a Skybus szűk ülésein, azután viszont már minden olyan fájdalmasan gyorsan történt…
…Három órája repülünk már a felhők felett, túl vagyunk az Emirates légitársaság vacsoráján, filmet nézünk az előttünk ülő utas székébe süllyesztett tableten, tanulok, írok… Még négy órát leszünk idefönt ezzel a géppel. Aztán pár óra reptéri csövezés Dubajban, majd újabb hét óra repülőút után megérkezünk haza, Ferihegyre.
…A Nagy Utazás véget ért. Nem tudom, hogy a vacsorához elfogyasztott két kis üveg bor teszi-e, vagy más oka van, de mintha könnyek égetnék a szemem.
Jó lesz otthon lenni végre, iszonyúan hiányoznak a kislányok, és már azon kattog az agyam, mi mindent kell majd elintéznem, ha otthon leszek.
De olyan felhőtlen boldogságban éltünk az elmúlt egy hónapban! Egy perc alatt megszerettem ezt a különös világot, nem akaródzik most elhagyni… Hozzánőtt a szívemhez az édesen forró levegőjével, a ronda felhőkarcolóival, vagy épp a roskatag viskóival, a hatalmas patkányaival, az utálatos olajpálma-ültetvényeivel, kincset érő állataival, a szana-szét heverő szemétkupacaival, az angyali kisgyerek-arcokkal, az izzasztó hőséggel, a folyamként hömpölygő robogósokkal, az életveszélyes átkelésekkel, a fenséges óriásráják földöntúli békéjével, a végtelen tengerrel, de még a tengeri betegséggel is, a húszféle sült tésztával, a különféle hotelszobákkal, a furcsa szobrokkal és istenekkel, a napi tizenöt „szeretlek” –kel, az állatkertekkel és az ázsiai világ minden csodájával…
…Köszönöm.
Valahol 2259 km-re Dubajtól, a tenger felett
