Nagyon korrekt buszút után (mely alatt két szigorú határátlépésen is túlestünk, mindjárt az elején) reggel fél 7-kor érkeztünk meg Brinchangba, egy puccos hegyi hotel elé.

Egy kis buszmegállóban vártuk álmosan és a hideg magaslati levegőtől dideregve, hogy jöjjön a helyi busz – ugyanis nekünk a következő faluba kellene eljutnunk. Végül, sok tanakodás után beszálltunk egy kedves és szerencsére korán kelő taxis kocsijába, aki 15 RM-ért elvitt bennünket a nem is olyan közel fekvő Tanah ratah nevű településre. (6 km egyébként, de jóval többnek tűnik).

Szerencsére Zoli itt foglalt szállást a neten, és ami még ennél is nagyobb mázli, hogy már korán reggel be is költözhettünk a szobánkba! A Bird’s nest hotelben 302.10 RM a szobánk 3 éjszakára, ami 95 RM + 6% adó / éjszaka.

A szoba tiszta és rendes, csak az ágynemű és a törölközők nem lettek valami jól kimosva, piszkosnak látszanak. De hát a flores-i luxushotelben is mocskos volt a lepedő, nem igaz?

Ahhoz képest, hogy nem mondhattuk magunkat túlságosan kipihentnek, egy jóleső zuhany után felkerekedtünk, hogy feltérképezzük a környéket. Irtó helyes kis hegyi település Tanah ratah, az építkezésük pedig nem a megszokott „malájos”! Kicsit olyan, mintha otthon a Mátrában vagy a svájci hegyek között sétálnánk – nem igazán van az embernek ázsia-hangulata. Még tisztának is mondható, amit Szingapúron kívül sehol nem tapasztaltunk. A hoteltől kb. 20 lépésre egy étkezdékkel és kisebb boltokkal tarkított sétány indult.

A vendéglők már reggel isteni illatokkal csábítanak, a boltokban pedig mindenfélét lehet kapni: ruháktól kezdve a környező teaültetvények teáiig ( :) ) mindent.

Ezután a település széléig sétáltunk el, megtaláltunk egy kis épített vízesést – habár épp nem zubogott. Rábukkantunk két dzsungel-túra útvonalra is, rögvest elhatároztuk, hogy se szó, se beszéd, önállóan fogunk útnak indulni! Azért, biztos, ami biztos, kértünk prospektust az egyik helyi programirodától (ezek pontosan úgy működnek, mint Floresen, habár az Indonézia volt).

 Dél körül újabb útra indultunk: a kiírás szerint 5 km-re található teaültetvényt kerestük fel. Van a környéken több is, de ezt gyalogosan is jól meg lehet közelíteni (ha már valaki olyan elvetemült turista, mint amilyenek mi vagyunk…) Arról nem beszélve, hogy a többi hétfőn zárva van.

Jó sokat bandukoltunk lefelé a hegyről a kanyargós autóút megfelelő szélén, míg a Cameron Valley teaültetvényre értünk. Igaz, bő egy óra alatt megjártuk.

Meg kell hagyni, ez sem kis terület! Szabadon látogatható, néhol táblákkal hívják fel a figyelmet rá, hogy ne tépkedjük a leveleket.

Szépen sütött a nap, sok fotó készült. Sajnos engem az első öt percben megcsípett valami, ami leginkább darázscsípésre hasonlított. De nem láttam a támadót…

Természetesen ajándékbolt és teaház várja a vendégeket, ez utóbbiban fogyasztottunk a helyi teákból. Elég drágán mérték: Zoli eredeti fekete teája 5 RM, az én passionfruit ízű teám 7 RM volt. De el kell ismerni, cukor nélkül is rendkívül jóízű a teájuk, mintha a gyümölcsbe haraptam volna!

Kettő óra körül visszaindultunk, esélyesnek tartottuk, hogy közben ránk fog szakadni az ég.

Fölfelé még nehezebb a séta (ki gondolná?) – bár összességében sem túl megerőltető az út. Végig emelkedik persze, ráadásul visszafelé legtöbbször a kanyarok belső oldalán kell menni ( a forgalommal szemben, ugye) – nem látod a lefelé gyanutlanul száguldó teherautóst, és ami még rosszabb: ő sem számít rád! Rettenetes odafigyelést igényelt így haladni fölfelé, egy idő után egészen félelmetes volt. Zoli mindig előttem ment, óvatosan belesett a kanyarba (kockáztatva, hogy eltrafálják) és csak ez után mehettem utána.

Végül szerencsésen megúsztuk, bár többen is nagyokat dudáltak ránk, amitől ijedtünkben majd’ kiugrottuk az út közepére…

Kalandunknak az vetett végett, hogy egyszer csak megállt mellettünk egy piros kis kocsi, egy helyes penangi pár ült benne. Felajánlották, hogy elvisznek Tanah ratáig. Kicsit sajnáltuk, hogy nem fejezhettük be önerőből ezt a kis kirándulást, de nem utasíthattuk vissza a kedves gesztust. Mondjuk, én nem bántam, mert az esőfelhő gyorsan közeledett, és így több időnk maradt bepótolni a napok óta elmaradt dokumentációt. :)

Az eső meg is érkezett délután, ám ezt már a szobánkból hallgattuk.

Közben áttanulmányoztuk a programiroda ajánlatait, amelyek 60-98 RM/fő áron mozogtak. 25RM –ért a faluban fellelhető érdekességeket mutatják meg, 350RM -ért egy hegymászós-éjszakai, dzsungelben kempindezős túrát kaphatsz. Mi az arany középút híveiként azt választottuk, amelyben 3 órás duzsungel-túra vadon élő raffléziával, a B.O.H. teaültetvény, a félnomád ashi nép köpőcsöves vadászati bemutatója, végül hüllő és lepkepark, valamint egy eper-termesztő egység meglátogatása szerepelt.

Vacsoránkat a Kumer vendéglőben fogyasztottuk el, bár az én tésztám állati csípős lett. Zoli rizse viszont nem, így hát cseréltünk. Itt legfőképpen indiai konyhát találni, ami megint teljesen más ízvilág, mint az eddigiek. A Kumár vendéglőben 5-7RM-ért finom és megfelelő adag vacsorát kapsz.