A reggeli busz nyolckor indult, és 12:25-kor tett ki bennünket a még északabbra fekvő kis sziget előszobájában, Butterworth-ben. Még azon melegében szerettük volna a holnapi buszjegyünket megoldani, ami ezúttal is mesebeli gyorsasággal sikerült.

Megkérdeztünk egy helyit, hogy hol vehetnénk jegyet Kuala Lumpurba? Ő elvezetett bennünket egy, a terminálon buzgolkodó walkie-talkie-s ügynökhöz, aki pedig egy buszhoz kalauzolt minket. A buszban ült egy asszony, akinek az ügynök már elmondta, mit akarunk. A nő már töltötte is ki a csekkfüzetre hasonlító tömbben a jegyünket. Még egyszer együtt elismételtük a paramétereket, hogy mindenki jól értett-e mindent – s ezzel le is foglaltuk, ki is fizettük a helyünket. Mindez nem tartott öt percnél tovább!

Innen minden málhánkkal együtt kompra szálltunk, mert a busz, amivel jöttünk, nem megy át a hídon. A híd egyébként is nagyon messze lett volna. (A Butterworth-i buszterminálon kell leszállni, ha Georgetownba igyekszik az ember. Ugyanis ez a busz még tovább folytatja az útját.)

A komp (ferry) egy órakor indult, kb. 20 perc alatt érte el a georgtown-i kikötőt. Már volt tervünk, hol keressünk szállást, de eredeti elképzelésünket megváltoztattuk, amikor a kikötő utáni második utcában, a jalan Victoria-n benéztünk a G time Inn nevű kis hotelbe, közvetlenül a Victoria Hotel mellett. Itt ugyanis 99RM-ért kaptunk szobát saját fürdőszobával (az internet ennyi pénzért főleg dormitory jellegű szobákat, vagy saját szobát közös fürdővel dob ki.)

Jóleső mosakodás és átöltözés után csavarogni indultunk. Nagyon furcsa volt az itteni hőség a nyirkos hegyi levegő után. Vissza kell szoknunk :)

Georgtown városa tiszta és nyugodt, persze sok a fehér turista (meg a sárga is). Fotóztunk mecseteket, Ázsia legrégebbi anglikán templomát is (itt előttünk pár órával jártak magyarok, a kedves kapus nénik mesélték. Van egy nagy vendégkönyv, az bizonyítja is.)

A tengerpart mellett áll az erőd, ahová 20 RM a belépő – ennyire viszont nem érdekelt minket sajnos.

Jellegzetes falrajzok díszitik egy-egy épület falát, ezek igazán különlegesek! Csak nehéz őket fotózni a turisták tömegei miatt.

Délután visszatértünk a hotelbe, hogy vacsora előtt lezuhanyozzunk, felfrissüljünk.

Amikor ismét útnak indultunk, felkerestünk egy szép hindu templomot, amit korábban nem néztünk meg. Sajnos épp felújították, nejlonokkal takarták le a homlokzatot – ezért a Sri Mariamman Templomot elneveztük zacskós templomnak… Bocsánat.

Ami a legérdekesebb volt számunkra, az Georgetown legjellegzetesebb városrésze, ami miatt ezt a helyet az UNESCO világörökséggé nyilvánította: hét kis „jetty”, hét móló köré épített, fából készült lakókunyhók, melyekben egykor halászok éltek. Úgy tartják számon őket, mint a legrégebbi kínai települések utolsó bástyáját. A hét jetty kis házaiban különböző kínai klánok élnek, de közülük leginkább csak az egyik nyitottabb a látogatók előtt. Ők inkább a turistákból élnek. A mólók közel száz évesek. Azért építették őket, hogy egyfajta gátak, hullámtörők legyenek. Közben a csónakok is itt kötöttek ki és hamarosan elkeseredett versengés alakult ki a mólókat uraló kínai klánok között. Nincs mit csodálkozni azon, hogy eleinte semmiféle komfort nem volt bevezetve a házakba, hiszen eredetileg csak arra szolgáltak, hogy ott pihenjenek azok a munkások, akik a csónakok érkezését várják a fészerben. Az 1957-es kormány megalakulása után kezdték el bevezetni a vizet és az áramot a kis kunyhókba. Viccesnek tűnik, hogy az ott lakók a mai napig nem fizetnek adót, mondván, hogy nem a szárazföldön élnek. Egyébként az UNESCO minden bizonnyal jelentős támogatásokban részesíti, cserében gondot kell fordítaniuk az állag-megóvásra és mint „híressé” vált hely, el kell viselniük a rengeteg bámészkodó idegent. (A bámészkodó idegeneknek pedig tekintettel kell lenniük arra, hogy a jetty-k lakóinak joga van a viszonylag nyugodt és vakuvillogtatástól mentes élethez).

 Nyüzsög az élet a cölöpfaluban! Olyannyira, hogy ottjárttunkkor három, védőruhába öltözött rovarirtó ember szórta a permetet másfél méteres ágyuikból… szörnyű volt látni, hogy a mólók lakói pánikszerűen pakolásszák el portékájukat és orrukat befogva zárkóznak be viskóikba. Mi a móló legvégében, nyílt területen vártuk meg, amíg a szél kiszellőzteti a szűk utcácskákat.

Apálykor láttuk ezt a különös hangulatú helyet. Ez azért érdekes, mert nem takarta el a jótékony tenger a szeméttel borított mocsarat a mólók körül. Nem csoda, hogy „hemzseg az élet” a fahíd környékén… Ebben viszont három érdekességet is felfedeztünk! Egy kettétört, elsüllyedt csónakot, aminek csupán az orra látszott ki a mocskos iszapból; egy távolabbi jetty egyik faházának „teraszán” egy gyönyörű, fából készült hintaszéket, melyben egy középkorú fehér férfi üldögélt: ölében laptop, kezében sör. Talán pipázott is, ha jól emlékszem! Fura látványt nyújtott ebben a szegényes környezetben. Valószínűleg turista, aki itt bérelt szállást…(homestay). Bár az én romantikára hajlamos fantáziám szívesebben szőne köré egy olyan történetet, amelyben ő tehetős amerikai vagy európai nyugdíjas, és éppen a világnak ezen távoli, nyomorúságos pontján találta meg a becsvágy nélküli békét. Talán egész nap a szegény kis georgtowniak ügyeinek elintézésén fáradozott, és most jól megérdemelt koraesti pihenőjét tölti… már közéjük tartozik, ő itt a nagy fehér jótevő. Vagy a nagy fehér kizsákmányoló, bár akkor valószínűleg nem itt lakna… Na mindegy. Igazából kicsit később láttuk a feliratot a viskó oldalán: vacation home.

A harmadik érdekesség még sokkal inkább felkeltette a figyelmünket – nem tudjuk megtagadni önmagunkat: egy másfél méter hosszú, bazinagy varánusz kacsázott a móló cölöplábai között, láthatóan különlegességének teljes tudatában. Sajnos ekkorra a szervezetem megadta magát a reggel óta tartó utazásnak, a hőségnek és a városnéző séta kimerítő élményeinek: elzsibbadt az agyam, és megfájdult a fejem. Valószínűleg nem tett jót az sem, hogy nem igazán ettünk-ittunk egész nap. Ahogy szoktuk.

Így hát beültünk vacsorázni arra a helyre, ahol délután már ittunk egy finom jegeskávét. Jó kis indiai konyha! Ismét egy új ízvilágú tésztát kaptam. Az a helyzet, hogy amikor Zolival új városban csavargunk, a mecsetek és házak mellett engem a foodstreet-ek kínálata vonzz a leginkább! Olyan érdekes, sőt, bizonyos szempontból varázslatos, hogy milyen szép tud lenni egy egyszerű fémbódé, amire piros pácban ízesedő húsok, színes zöldségek, tengeri herkentyűk vannak tálcákra kipakolva! És hogy ne csak a szemünket izgassa a káprázatos látvány: olyan illatok társulnak az élményhez, hogy reggeltől estig folyamatos kisértésnek vagyok kitéve! Ez a mentségem arra, hogy míg otthon naponta egyszer, vagy legfeljebb kétszer eszem, (és ezért induláskor 49kg-t mutatott a mérleg), itt folyamatosan éhes vagyok… Már a vacsorák gondolata is elmondhatatlan örömet okoz… A mai tésztáról nem mondható el, hogy kis adag lett volna, esti sétánk közben mégis csábítás áldozata lettem. Váratlanul egy rendkívül izgalmas foodstreeten találtuk magunkat, ahol ínycsiklandó finomságokat árultak. Egy helyen egy idős maláj házaspár készített sült jam-gyökeret, és szezámmagos tésztában kisütött vörösbabos vagy mogyorós édességet. Az első, reggelire vásárolt vörösbabos párnácskák óta tudjuk, hogy ez hasonló édesség, mint a csoki! Az elsőt azóta elég sok babos párnácska követte és most, a szezámmagos sütik közül is Zoli a babosat választotta. Én a pörköltmogyorósat kóstoltam meg, és mondhatom: újabb gasztronómiai orgazmusban részesültem!

Szerettem volna azt gondolni, hogy a helyi ételek iránt érzett nagyfokú érdeklődésem folytán nevezhetném magam gasztroturistának, sajnos azonban a csípős ízek és a halas cuccok kizárása miatt ez nem volna igaz. De Zoli szerint tészta-turistának elsőrangú vagyok! Majd meg is fogom számolni, mennyi tésztavacsorát ettem az út során…

 Vacsora után vissza akartunk sétálni ahhoz az üzlethez, ahol igazi gyümölcsökből készített jégkrémeket is árultak. Megdöbbenve tapasztaltuk azonban, hogy nyolc óra körül Georgtownban megáll az élet, szinte minden bezár! Sajnos a jégkrémes bolt is. Nagyon furcsállottuk, mert eddig azt tapasztaltuk, hogy este hét után indul be az élet igazán! Van ám azért ennek előnye is: elfogynak a turisták, lehet fotózni a fantasztikus képeket a házak falán!

Este fejfájás, és valami kétgyerekes hangos család a szomszédban…