Visszatérés a kezdetekhez – a végső visszaszámlálás
1.
Ablak nélküli kis szobánkban nehezen hittük el, hogy már negyed kilenc van: ekkor ébredtünk!
Délelőtt nem kellett sietnünk sehová, mert a buszunk csak fél kettőkor indul KL-ba. (Noha az interneten talált menetrend szerint ilyen busz nem létezik… Nem baj, hiszen ez csak egy újabb mesebeli fordulat a tegnapi hihetetlen jegyvásárlás után…)
Megreggeliztünk – romantikusan az ágyban, ahogy mostanában szoktuk -, kényelmesen összepakoltunk és kijelentkeztünk a hotelből. A cuccokat még a portán hagyva mászkáltunk még egy kicsit a városban. Az elmúlt 24 óránk megkoronázásaként ittunk egy white coffe-t a helyi Old Town Café-ban, ami mindig rendkívüli ízélményt jelent. Végül visszaballagtunk a hotelbe, csomagjainkat a hátunkra véve elindultunk Ferihez, a komphoz. Bármennyire is hihetetlen, visszafelé nem kell fizetni érte! (Bár a Lonley Planat írja is)
Kisvártatva újabb mesebeli fordulat köszöntött ránk: alig hogy leléptünk a kikötőt a buszpályaudvarral összekötő lépcsőn, szembe jött a tegnapi walkie-talkie-s figura, és egy pillanat alatt kicserélte a tegnap váltott jegyünket egy órával korábbi járatra: vagyis 20 perc múlva indul is a buszunk!
Amíg én próbálom felfogni, hogy hogyan képes valaki átlátni az összes járatot érintő lehetőséget, versengve a másik tíz hozzá hasonló „mobil jegyirodával” (ügynök – miközben van hivatalos jegyiroda 10 ablakkal!), addig Zoli – szintén csodálkozva a dolgon – csak ennyit szól mosolyogva: „Hm, ez Ázsia…”
A buszút igen kellemesen telt. Itt fontosnak tartják az utas kényelmét – nem úgy, mint otthon, ahol minél több embert igyekeznek szűk helyekre bepaszírozni a menetjegy áráért.
Jól esett a nagyvonalúság. Ismét elhangozhat az előbbi bölcselet: „Ez Ázsia!” Vagy akár: Ez a verseny!
Út közben láttunk gyönyörű hegyeket, melyek mészkő sziklaszirtjei varázslatos belső barlangrendszert engednek sejteni. És láttunk se vége-se hossza pálma-ligeteket, mint amilyenek Borneó hatalmas területeit is elfoglalják. De a legfurcsább – ambivalens – érzés akkor kapott el, amikor egy olajpálma-temető mellett vitt el az utunk. Leveleiktől, „koronáiktól” megfosztott, csonka törzsek meredeztek az ég felé. Ez az igazi depresszió: amikor már az olajpálma-ligetet is megölik… és én őket is sajnálom.
2.
Mire beértünk KL-ba, észrevétlenül megfordult velünk a Keleti szél…
Eleredt az eső, noha amikor kiszálltunk a buszból, éppen nem esett. Viszont hamarosan kisebb vihar kerekedett körülöttünk, mert – ahogy itt Kl-ban szoktuk csinálni – nem találtuk a Prescot Hotelhez vezető utat. Azt tudtuk, hogy a közelben járunk, a China town és a Central Market utcáin szerencsétlenkedtünk. Nagy nehezen megtaláltuk a monorail Pasar seni állomását, ahol sikerült jegyet vennünk: 7. 60RM-ért – egyetlen megállóra! Valamit irtózatosan elrontottunk, mert fejenként 3.80-ért körbeutazhattuk volna a várost.
Na mindegy, nem tehettünk mást, betudtuk kötelezően elvesztendő pénznek (én a magam részéről otthon is belekalkulálom a havi költségvetésbe).
Igaz, jobb lett volna gyalog menni, mert a monorail baromi messze tett le a hoteltől, csak most a másik irányból gyalogolhattunk. De az legalább ingyen volt.
A korábbi kiadós eső ellenére meleg maradt a levegő, viszont nem égetett a Nap, hanem diszkréten elrejtőzött a felhők mögé.
Végre megtaláltuk szerény hotelünket, amint ezúttal is a felhőkarcolók között bújócskázott.
A mosolygós portás bácsi örömmel köszöntött bennünket, ami az elmúlt fél órában felgyülemlett feszültségek után úgy hatott rám, mintha kisütött volna nap!
Sok vendég tolongott a recepció előtt, jó ideig kellett várakoznunk, míg a recepciós hölgyikétől elkérhettük az egy hónappal ezelőtt lefoglalt szobánk kulcsát.
De ahogy mondtam, ma délután más szelek fújtak – amelyek már eddig is izzasztottak és dermesztettek bennünket, s most még egyszer a hajunkba csimpaszkodtak…
A kövér lány a pult mögött (az, amelyik beszél angolul), nevetve közölte, hogy nincs nyoma a foglalásunknak!!! De öröm és boldogság: szerencsére akad még szabad szobájuk.
Ahogy sejtettük, a butaarcú lány a pult mögött (amelyik nem igazán beszél angolul), nem rögzítette a foglalást, amikor a hónap elején itt jártunk.
Mindenre mosolyogva felelte, hogy „OK, OK,” de nem hiába éreztük úgy, hogy ebből még baj lesz.
Mégis micsoda szerencsénk van, mert kaphatunk itt szobát – csak éppen 232 RM helyett 320 RM-ért, mivel a kedvezményes ár az internetes foglalásra vonatkozik!
És ugyebár lett volna egy egész hónapunk interneten foglalni, még gondoltunk is rá, mégsem tettük, mert nem akartuk, hogy esetleg dupla foglalásunk legyen…
Így aztán tovább fokozódó feszültséggel kivettük a drága szobát, bár felőlem kereshettünk volna másik szállást is. Zoli azzal nyugtatgatott engem (legfőképpen pedig saját magát), hogy ebben az árban viszont benne van a reggeli…
Annyira jól esett a zuhany a mai nap viszontagságai után!
Már este negyed hét volt, mikor elindultunk a China town felé, hogy vacsorázzunk. Előtte viszont ki akartuk deríteni, melyik busz visz el bennünket holnap az állatkertbe, mikor indul, honnan, mennyibe kerül.
Akadt a tarsolyunkban némi előzetes információ erről, de nem láttuk át teljes egészében a helyzetet. (A ZOO Negara egyébként is tartogat majd még meglepetéseket, mert a honlap semmit nem árul el, hogyan érdemes tervezni… A panda-részleg pedig egyenesen sötét homályba burkolózik…)
Mire az eddig ismeretlen jeges északi szél elérte a tetőpontját, még mindig nem találtuk meg a buszunkat. Ez volt az a perc, amikor az eltelt egy hónap óta először azt kívántam, bárcsak lenne már vége ennek a napnak…!
Ebben a szokatlan hangulatban ültünk le vacsorázni végre a China town-ban – ezúttal Zoli evett tésztát, én pedig rizst. Ahogy a falatok egyenként koppantak kongva visszhangzó üres gyomromban, úgy csitult körülöttünk a vihar is lassanként. Egészen addig, míg az egyik jóleső falat meg nem akadt a torkomon… Ennek folyományaként a következő negyed órában igyekeztem életben maradni, összeszorult a torkom és pihegve nyeltem könnyeim. Zoliban feltámadt az aggodalom, még nem látott tőlem ilyen látványos előadást.
Joggal merül fel a kérdés: hogyan lehet megfulladni néhány szem rizstől..? Azt hiszem, ezt abban a pillanatban nem kívántam volna megválaszolni – sőt most sem teszem, mert ennél sokkal fontosabb vagy legalábbis számunkra érdekesebb dolgokról szeretnék még említést tenni ebben a bejegyzésben.
Szóval, közvetlenül a kis híján fulladásba torkollt (vagy inkább fulladásba fulladt) vacsora után régi barátaink, a Petronas ikertornyok keresésére indultunk.
Amíg a Prescot Hotel szégyenlősen bújik meg a fölébe tornyosuló felhőkarcolók árnyékában, addig a testvérek büszkén és délcegen magasodnak a város fölé. Aztán, amikor már úgy érzed, sikerült a közelükbe férkőznöd, messzire szaladnak és kutyagolhatsz még egy-két kilométert. (Akár csak az a másik égimeszelő, az a KL Tower! Az is akkora csirkefogó ám! Szinte hozzád bújik, mintha hagyná magát megérinteni, aztán mégis odébb lopódzik – de olyan kedvesen mosolyog vissza rád, hogy nem tudsz rá haragudni…Így hát megörökítettük őt is az éjszakai díszkivilágításban.)
Szóval a délutáni pech-sorozat félig már várt folytatásaként újabb hihetetlen fordulat penderített rajtunk néhányat: a Petronas tornyok előtt a nagy téren egy hónapja még csupán néhány turista és a csodás szökőkút lézengett. Remekül lehetett fotózni az ikreket, és el is határoztuk, hogy az ázsiai kalandunk vége felé, amikor ismét Kuala Lumpurba érkezünk, éjszaki képeket is készítünk róluk. Erre mivel kell szembesülnünk a tágas tér helyén? KL első városi autóversenyére készülve egy masszív reprezentációs épületet emelnek, ami teljes szélességében és hosszúságában rátehénkedik az említett tér minden (stratégiailag fontos) négyzetcentiméterére!
Ennek ellenére azért nem adtuk meg magunkat egykönnyen a helyzetnek: igénybe vettük az építő munkások egyik furgonjának a platóját, hogy mégis befoghassuk fényképezőgépeink látómezejébe a csillogó-villogó tornyokat.
A Petronas tornyok közül az egyik teljes egészében a névadó cég saját irodaháza, a másik épület a Reuters hírügynökség, az IBM, a Boeing, a Microsoft, a Huawei, és az Al Jaseera English irodáinak ad helyet.Figyelemre méltó az itt helyet foglaló több bevásárló központ is, öt emelet magasságig.
A hűvös szél is alig fújdogált már, ideje volt, hogy elcsendesedjen.
Ám az este legnagyobb kalandja még csak most következett!
Hogy felkészüljünk az előttünk álló élményre, a Petronas mögötti téren (ahol még nem emeltek böszme épületet, hanem szabadon táncolt a színes szökőkút) gyönyörködtünk egy kicsit a látványban.
Azután nekiindultunk! Előzetes információink alapján „véletlenszerűen” kiválasztottuk a Traders névre keresztelt hotelt, hogy igazán exclusive képeket is készíthessünk az ikrekről. Ugye egy hónappal ezelőtt a KL Tower körbejárható folyosójáról kattintgattunk, de az sajnos csak oldalról láttatja a Petronast. Ezúttal viszont szemtől szemben akartunk állni a szikrázó óriásokkal!
Ennek pedig más módja nem igen lévén, hanyag eleganciával beléptünk az említett Traders Hotel kapuján!
Olyan erősen kitartottunk ebbéli elhatározásunk mellett, hogy csak úgy sugárzott rólunk az elszántság! Senki nem merte utunkat állni, noha a tízcsillagos luxushotel dress kódja nem igazán felelt meg az általunk szigorúan diktált öltözéknek (izzadt póló, rövidnadrág, papucs)
A lift sem mert ellenkezni, sőt, meg kell hagyni, hogy messzemenőkig együttműködést tanusított irányunkban: megbízhatóan emelt fel bennünket a 33. emeletre, ahol a Sky Bar nevű luxus kategóriájú vendéglátóipari egység üzemelt, előkelő fényekbe és diszkrét félhomályba burkolózva.
A helyhez illő és lényünkből fakadó könnyed eleganciával léptünk be a bárba (én a térképet, Zoli a fényképezőgépet szorongatva, élesre állított érzékszervekkel, hogyha mégis ki akarnának penderíteni bennünket, gyorsan tudjunk reagálni). De semmi ilyesmi nem történt.
Sajnos minden ablak melletti pamlag foglalt volt már, így nem tehettünk mást, be kellett kéreckednünk egy szerelmespár boxába, hogy fotózhassunk. Azt ígértük, csak pár kép erejéig maradunk...
Amíg jómagam a medence szikrázó kék vizén úszkáló piros lampionok gömbjein révedeztem, a Kedvesnek sikerült jobbnál jobb felvételeket készítenie a fényes pompába öltözött ikrekről. Nem csupán néhányat!
A diszkóbár fényei, melyek visszatükröződnek az ablakon, még varázslatosabbá teszik a látványt.
Búcsú az impozáns tornyoktól - egy képben mindhárom
...Az aprócska hotelünkbe visszavezető út végtelennek tűnt, alaposan elfáradtam a nap végére. Az éjjeli utazás, a rengeteg gyaloglás és a mindenféle szelek megtették a hatásukat.
Éjjel egy óra után kerültünk ágyba és hamar elnyomott a jótékony álom.
