Az éjszaka a Bajo hotelben kissé szakaszosan telt, mert még éjszaka is jöttek-mentek a turisták, még magyarokat is hallottam félálomban. Majdnem ki is mentem szólni, hogy „Földijeim! Csendesebben legyetek már, hiszen éjszaka van…”, de a tagjaim már túlságosan aludtak ahhoz, hogy képes lettem volna megmozdulni.

Hajnali háromnegyed ötkor kegyetlenül felébresztett egy férfi: a müezzin hangja a fülünk mellett lármázott! Valahol nagyon közel dughatták el a hangszórót! Nagyon zokon vettük ezt a durva ébresztőt, hiszen vasárnap van!!! Abba sem akarta hagyni a fiatalember (aki felvételről énekelt, egyébként igen szép hangon – csak hajnali háromnegyed ötkor nem tudtuk igazán értékelni…), aztán amikor végre csönd lett, és már majdnem sikerült visszaaludni, újra rázendített! Végülis fél hétig kínlódtunk még a takaró alatt, aztán egyébként is kelni kellett.

S hogy valóban csodásan induljon a napom: újra feldagadt a képem! Ezúttal „csak” a szemem alatt, de ez is borzasztóan elszomorított.

A Bajo hotelben nem kényeztettek el bennünket, egyetlen mézes pirítós szendvicset kaptunk mindketten, és teát. Még szerencse, hogy van kekszünk, olyan, amit lehet mártogatni a teába, és úgy lágyan beleolvad a szádba.

Nyolckor már a túraszervező iroda előtt ácsorogtunk hatalmas zsákjainkkal, és izgalommal vártuk a mai kaland kezdetét!

Pár perc múlva két kicsi indonéz felkapta a csomagunkat, melyek majdnem nagyobbak voltak náluk, és a kikötőig cipelték. Furcsa érzés volt nézni, hogy ők viszik a batyukat helyettünk, pedig a fémvázas hátizsák alja a térdhajlatukat verdeste - még nem tudtuk, hogy ez már a magas színvonalú szolgáltatás része!

Megérkezve a kikötőbe, egy orgonalila-fehér szinezetű kis bárka várt ránk, két férfi és két nő mosolygott ránk zavartan – ők lesznek a személyzet. A szimpatikus fiatalember, akinél az üzletet kötöttük, és aki idáig Zoli holmiját cipelte, ennél a pontnál gyors búcsút intett. Kétségbeesetten kérdeztük, hogy ő nem tart velünk?

- No-no…

- És ők beszélnek angolul?

- Nem, egy szót sem! – felelte mosolyogva, mintha épp valami megnyugtatót közölt volna. Majd jó utat kívánt és otthagyott bennünket…

Nem tudnám megmondani, melyikünk volt nagyobb zavarban: a „legénység”, vagy pedig mi, akik két napra össze leszünk zárva négy emberrel egy ilyen pici hajón, és még csak beszélgetni sem fogunk tudni velük… Hát, mit volt mit tenni, kényszeredett mosollyal és bízva abban, hogy nem dobnak bele félúton a tengerbe, elhelyezkedünk, és útnak indultunk. Ekkor kezdtük csak felfogni lassacskán, hogy tulajdonképpen mi ketten kibéreltünk egy hajót, négy fős legénységgel! Hű! És vidáman szeljük a tenger álomkék habjait – miénk a Világ! Azért azt egy mondat erejéig tudatosítottuk magunkban, hogy ha mégis beledobnak a tengerbe, soha senki nem fogja megtudni, hol tűntünk el! A hotelből kijelentkeztünk, senki nem tud rólunk semmit. Itt a fotóstáska a benne rejlő értékes kincsekkel, elég sok pénz…az lesz meglepő, ha mégis épségben megússzuk a kalandot! Vicces, hogy mindent megteszünk az esélyeink csökkentése érdekében, hiszen éppen Komodóra tartunk, a ragadozó varánuszokhoz, akik bivalyokat is megtámadnak…

Hátradőltünk a számunkra berendezett hajórészben (valahol az orr és a kormányfülke között), és átadtuk magunkat az élménynek!

Két és fél óra múlva érkeztünk meg Rinca szigetére, ami jóval közelebb van, mint a híres Komodó, és szintén a sárkányok otthonaként tartják számon. A tudomány mai állása szerint nem arról van szó, hogy a faj ezeken a szigeteken izoláltan fejlődött gigantikus méretűre. Ausztráliában találtak nála sokkal nagyobb, de szinte teljesen azonos leleteket, az Ausztrália és Flores közötti Timor szigetén pedig olyanokat, amelyek a két méret közöttiek. Nem semmi teljesítmény lehetett a fajtól, hogy eljutott idáig, hiszen a környező szigeteket irtózatos áramlatok nyaldossák körbe, melyek akár kisebb hajókat is képesek a mélybe rántani. Emiatt lehetséges az is, hogy a komodói varánusz inkább megszerette ezt a kietlen vidéket, minthogy tovább ússzon a tengeren.

Tehát Rinca a legnépszerűbb célpont a turisták körében, mivel viszonylag közel van, csak egy napra kell hajót bérelni. Ennek megfelelően még vagy tizenöt hajó himbálózott a kikötőben, a hajósoknak ügyesnek kellett lenniük, hogy be tudják passzírozni a saját bárkájukat. Mi viszonylag könnyen parta tudtunk szállni, de láttuk, hogy mások a szomszédhajón keresztül mászva érnek partot. (Nem örültünk volna, ha a mi holmijainkon is idegenek mászkálnak keresztül). Valójában semmi értelme izgulni bármiért is: minden halad a maga útján, senkinek nem jut eszébe, hogy lopjon vagy ilyesmi… De hozzá kellett szokni ehhez a becsületes közelséghez, végtére is nem otthon vagyunk.

Rinca szigetére lépve át kell menni a Komodói Nemzeti Park vitatott ízléssel megépített varánuszos kapuján, ami után egy hosszú, homokos út vezet a sziget mélyébe. Körös-körül a mocsaras puszta (ekkor épp kiszáradt), ahol a világon senki nem vigyáz rád. Pedig azért már igényelnéd, mert a sárkány nem tudja, hogy a bevezető úton nem illik turistákat enni… Mindenesetre érzékeidet akaratlanul is élesebbre állítod, tágra nyílt szemmel pásztázod a vidéket, hátha épp a közelben van a fenevad…

Ha eljutsz az út végére, az office-hoz érkezel, ahol némi sorbanállás után kifizetheted a 225 000Rp-t a Nemzeti Parknak. Ez állítólag a természet védelmét szolgálja majd, reméljük tényleg így lesz. Ezen felül 50 000Rp maga a belépő, és 80 000Rp a vezető díja (nélküle nem indulhatsz el. Meg nem is érdemes, ha kedves az életed.) Emlékeztetőül: az indonéz pedagógusok bére 3 000 000Rp. Mi 2 700 000-ért béreltük a hajót, némi alku után, és erre jön rá 355 000Rp. Nagyon durva!

A mi vezetőnk, a „ranger”, egy végtelenül szimpatikus fiú lett! Fogott egy hosszú nyelű csúzlit, és útnak indultunk. Kérdeztem tőle, hogy ez a „pálcika” képes-e megvédeni bárkit is a varánusszal szemben, de megnyugtatóan felelte, hogy igen. Mert ha támad az óriásgyík, akkor ő erősen leszorítja a villás végű bottal a nyakát a földre. Egyébként, ha megütjük az orrát, akkor el is megy… Hinnünk kellett neki, olyan magabiztosan magyarázta a dolgot… pedig ha kicsit belegondolunk: a három méteres gyík lesből támad. De még ha szemben áll is a pálcikás emberrel: hogy szorítja le a nyakát???

Nem igen volt időnk ezen sokáig gondolkodni, mert szinte azonnal megláttuk az első példányt! Egy jókora hím varánusz cammogott előttünk, vezetőnk szerint ez a legnagyobbak közül való! Szerencsénk van, mert július és augusztus a párkeresés időszaka sárkányéknál, ilyenkor jobbára egymással vannak elfoglalva, kevesebbet mászkálnak.

Sajnos rajtunk kívül más csoportok is épp a közelben voltak, így mindenki ezt a nyomorult állatot üldözte. Ha valaki egy picit ért az állatokhoz, azt növekvő aggodalom tölti el a varánuszt követő emberfalka láttán. Egyértelmű, hogy távozni szeretett volna, ezek a bolond turisták viszont egyre csak mentek utána, szinte teljes egészében be is kerítették. Mindenki fotózta eszement módon, és a legtöbb ranger ebben vidám partnernek bizonyult: amíg a kínai család pózolt az állat mellett másfél méterre, a vezető kattitgatott. Nem csak drága gépekkel, hanem vacak okostelefonokkal is. Egyszerre volt nevetséges és megalázó. Szégyelltem magam a fenséges sárkány előtt, hogy fajtársaim ennyire korlátoltak. Teljesen érthető reakció lett volna, ha úgy tör ki a turisták gyűrűjéből, hogy megtámadja valamelyiket! Azonban neki esze ágában sem volt ilyesmi! Aggodalmam ellenére nem akart ő kijönni a béketűrésből, higgadt felsőbbrendűséggel pásztázta a távolt, hogy merre indulhatna el a dolgára.

Zoli épp úgy érezte mindezt, ahogy én, bár benne azért izzott a fotósvér is. Így a két szélsőség között félúton készítette el kincset érő komodói varánusz-képeit. A helyiek közül csak a mi fiatal vezetőnkön láttam, hogy tiszteli az állatot, és egyetért velem abban, hogy jobb lenne békén hagyni. Noha egy szót sem szólt, megvárta, míg jelzünk, hogy indulhatunk tovább. Valószínűleg vállalkozott volna rá, hogy a kollégáihoz hasonlóan asszisztáljon a cirkuszi mutatványhoz, ha kértük volna, hogy fotózzon le minket a gyíkkal, de hamar kiderült, hogy mi más lelkületű utazók vagyunk. Úgy is mondhatnánk, hogy az állat oldalán állunk.

Hamarosan újabb varánuszkákba botlottunk, mindkettő nagyon fiatal volt. Vezetőnk olyan három és ötévesnek saccolta őket. Az egyik tőlünk jobbra, a másik pedig balra kacsázott el a dolga után. Már nem éreztünk félelmet, noha ők ugyanolyan kegyetlen vadászok, mint a szüleik!

Tovább sétáltunk, és hamarosan egy testes nősténybe botlottunk, amint egy fa árnyékában pihent. Tekintetéből ítélve nálunk kellemesebb társaságra számított, ennek ellenére megadóan lustított tovább, hagyva, hogy alaposan lefotózzuk.

Hihetetlen szerencsesorozatunk még mindig nem ért véget! Egy kidőlt fán egy egészen kicsi sárkányt – sárkánykát – láttunk, aki a maga fél méteres testét napoztatta egy kidőlt fán. Vezetőnk szerint nagyjából fél éves lehet, és ilyenkor – illetve még pár évig – remekül mászik fára. Ugyanis miután hét hónap múlva kikel a tojásból, sürgősen menekülőre kell fognia a dolgot, mert azonnal táplálékállattá válik az anyja – és egyéb felnőtt példányok – számára. A természet megoldotta a kérdést: a kicsik ösztönösen tudnak fára mászni, míg a nagyok nem. Úgy tűnik, sétánk során visszafelé haladunk az időben, legalábbis ami a varánuszaink életkorát illeti: következőnek ugyanis néhány fészket találtunk, ahová a nőstény rejti a tojásait. Ha már a tojásrakásnál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a komodói varánusz hihetetlen módon képes a szűznemzésre! Vagyis mire? Hogy a nőstények alkalmanként hímek „közreműködése” nélkül is képesek utódoknak életet adni Ez a törzsfejlődés ilyen magas szintjén rendkívül ritkán fordul elő, más hüllőket is ideszámítva. Megint csak milyen csodálatos a természet! Mivel a körülményeket tekintve a nőstény nem lehet biztos benne, hogy rövid, átlagosan harmincegy évig tartó élete alatt akár egyetlen hímmel is találkozik, kialakult benne a szűznemzés csodája! Az utód csak hím lehet, akinek viszont kétszer olyan hosszú élet is megadatik olykor – bőven van ideje a nőstények felkutatására. A szűznemzés kétoldalú dolog ám: egy felől azt jelenti, hogy a petesejt minden szükséges információval rendelkezik, amire az utódnak szüksége van, másfelől viszont az egyed lemond a két szülő által biztosított genetikai változatosságról. Ennek hiányában a faj túlélése hosszútávon nem biztosított.

Kiérve a cserjés-fás területekről, emelkedni kezdett az út. Füves dombokon battyogtunk fölfelé, ahol alig nőtt egy-két bokor, a tűző nap perzselte a bőrünket. Út közben sok hatalmas „lepény” mellett haladtunk el, melyeket bivalyok hagytak maguk után. Esélyesnek tűnt, hogy fogunk is látni, sőt, talán kígyót és vadlovakat is!

Ezutóbbiak nem kívántak csatlakozni szerencse-sorozatunkhoz, a bivalyok viszont igen! Sétánk során kettőbe is belefutottunk, tényleg csak néhány méter választott el minket egymástól, amikor véletlenül észrevettük őket. Lenyűgöző élmény, hogy ott állsz a füves dombtetőn, döbbenten nézel egy távolabb legelésző böhöm nagy bivalyt – s miközben a fotózáshoz megfelelő fényviszonyokat keresve helyezkedsz a terepen, kis híján nekimész egy másiknak, aki melletted legelészik békésen… Te megrettenve odébbsomfordálsz, ő meg csak bámul rád, mintha azt kérdezné: „Mi van, nem láttál még vadon élő bivalyt?” Hát, nem, Barátom, nem láttam. Főleg nem ilyen közelről!

Tiszteletteljesen készítettünk néhány fotót mindkettejükről, majd csendben odébbálltunk.

Nagyszerű érzés volt, hogy majdnem egész úton csak hármasban baktattunk, senki nem zavart bennünket az élményben való elmerülésben. Vezetőnkkel jól elbeszélgettünk, sok érdekességet mesélt. Kiderült, hogy két éve dolgozik itt ranger-ként, előtte a középiskolai gyakorlatát is itt végezte. Szereti a munkáját, de az a terve, hogy egyetemre menjen!Turisztikai menedzser szeretne lenni! Olyan örömmel hallgattuk fiatal barátunkat, szívderítő volt megtudni, hogy a labuhan bajo-i tudatlan szegények mellett ilyen ambíciózus fiatalok is élnek a szigetvilágban.

Noha se ló, se kígyó, se más állat nem mutatkozott többet, a dombtetőről hihetetlenül gyönyörű kilátás tárult elénk! Erről is készítettünk egy csomó fotót, majd lassan visszaérkeztünk a kiindulási helyre. Megköszöntük vezetőnknek a munkáját (bár jóérzésünket nem volt mód kifejezni), majd indultunk vissza a hajóra. Fantasztikus élménnyel gazdagodva foglaltuk el helyünket a bárkán, ahol a Kapitányka már várt ránk.

Következő utunk már tényleg Komodóra vezetett, ami Rincától még két és fél órányi hajóútra van. Tehát nincs valami közel. El nem tudjuk képzelni, hogy a Kapitányka és váltótársa hogyan tájékozódnak az egyformán kopár dombok között, számunkra egyik épp olyan, mint a másik.

Közben feltámadt a szél, és akkora hullámokat vert, hogy komolyan aggódtam, hogy felborul a kis lélekvesztő. Még csak kiúszni sem tudnék, mert minden sziget nagyon messze van…”Én se tudnék egykönnyen kiúszni a két nagy hátizsákkal meg a fotóstáskával…” – felelte Zoli. :)

Nem kellett félnünk, mert a hajóslegények eszméletlen profizmussal kormányozták a hajót, épségben értünk ki békésebb vizekre. Hamarosan kikötöttünk a várva várt Komodó szigetén!

Négy órakor léptük át a kapuját, ami lényegesen ízlésesebbnek tűnt, mint a rincai. Fogadóbizottság állt sorfalat: legelésző szarvasok. Arra gondoltunk, hogy ahol szarvas van, ott nincs sárkány, ami ekkorra inkább csalódottságot tükröz, sem mint megnyugvást.

Komodó fogadóterülete homokos parti föveny, rengeteg kagyló és korall-törmelékkel. Hamar megláttuk az ajándékboltot és a büfét, de minden nagyon kihaltnak tűnt. Sehol másik turista, csak mi és az unatkozó túravezetők. Ahogy feléjük tartottunk, elénk lépett egy ranger, aki kedvesen felajánlotta szolgálatait. Mondta, hogy nála kellene befizetni a 90 000Rp-t (a többi díjat többször nem kérik el, azt csak a mai első belépésnél kellett). Gyanítjuk, hogy ez a pénz nem jutott el az irodáig, hanem az övé lett, mert egyszerűen zsebre dugta, ráadásul tízezerrel többet kért, mint amennyit Rincán fizettünk. A ranger díja 80 000Rp és számlát kapsz róla az irodában. Na mindegy. Nem akartunk kekeckedni vele, mert csak fogy az időnk, és ha megharagszik, esetleg direkt nem vezet sárkánybiztos helyekre.

Szerettünk volna hosszú túrára menni (mindkét szigeten eldöntheted, hogy rövid-, közép-, hosszú-, vagy kalandtúrára szeretnél menni. A közép- és hosszútávon ugyanakkora esélyed van sárkányt látni, mint a kalandtúrán, csak a terepviszonyok nem olyan nehezek). Nem mehettünk hosszú sétára, mert négy óra elmúlt, és ötkor bezár a nemzeti park! Így be kellett érnünk az egyórás barangolással.

Ennek a férfinak még vékonyabb pálcikája volt, és őszintén szólva ő maga sem keltett mély bizalmat bennem. Mintha ő maga sem hinné, hogy találkozunk varánusszal, miközben végig valamiféle rezignált félelem vibrált körülötte, elegyedve a borravaló miatti túlzott készségességgel.

Itt más jellegű a növényzet, mint Rincán: homokos talajon áthatolhatatlan szürke bozótos. Sose vennénk észre a gyíkot, ha lesből akarna megtámadni! Nem mintha feltételezném a vezetőről, hogy képes lenne megvédeni… Először hangoskodó kakadu-csapatba botlottunk. Ahogy tovább haladtunk, egy fekete vadmalacot láttam meg a bozótban. Később, a sulfur-hegy tetején páratlan kilátás nyílt a tengerre!

Már egészen a túra végén jártunk, amikor újabb állatokat fedeztünk fel: nagy rákokat láttunk, amik legalább tíz centi ámérőjű lyukakba bújtak el előlünk.

Hmm..nos, mit láttunk még? Semmit! Nem láttunk egyetlen megveszekedett, féllábú, csonkafarkú, bandzsa varánuszt sem Komodón! Érzésem szerint vezetőnk épp erre számított, ezért nem hozott vaskosabb csúzlit az útra, mert tudta, hogy úgysem látunk sárkányt. A túra vége felé, ahogy Zoli egyre jobban ráncolta a szemöldökét, már minden tudását latba vetette, talán az istenei segítségéért is imádkozott, hogy csak egyetlen varánuszt találjunk legalább… De még a turistaház cölöplábai alatt sem bújt meg senki, pedig arra nagyon számított szegény! Annyira koncentrált, hogy észrevegye a jószágot, hogy közben belelépett egy bazi nagy szögbe, ami a cipőjén keresztül a talpába állt! Próbált nem törődni vele, hiszen a fizetővendég az első - mégis úgy éreztük, hogy a borravaló reményében teszi ki a lelkét.

Ha él is sárkány Komodón, nem találkoztunk vele, ellenben a turistaház elhanyagolt közelébe merészkedett egy csapat fekete vaddisznó, malackák is voltak velük. Róluk készítettünk néhány vidám felvételt.

A park tényleg bezárt ötkor, a boltosok és a vezetők hajóra szálltak. Komodó szigetén egyetlen falu található, kb harminc ház alkotja. Az ottani lakosok a rangerek, illetve halászattal, kézművességgel foglalkoznak.

Kénytelenek voltunk mi is a hajónk felé venni az irányt, bár kétségtelen, hogy ballagásunk sugárzott némi csalódottságot. A kikötő hídjáról is folyton vissza-visszanézelődtünk, hátha egy megtermett sárkány integet utánunk a partról. (Nem lett volna lehetetlen, a partmenti hulladék is odavonzza őket, illetve remek úszók, búvárok – ha már fára mászni nem tudnak). De a homokos föveny elhagyatottan állt, hagyta, hogy a lemenő nap szürkés-rózsaszín fényei simogassák.

Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy az mégis csak valami, hogy eljutottunk a híres Komodóra, Rincán pedig minden lehetséges típusú példányt láttunk: hímet, nőstényt, fiatalokat, bébit, még olyat is, aki épp lakmározott valami több hetes dögből. Ha ezt a kettőt összetesszük, bátran elmondhatjuk, hogy fantasztikus élményben volt részünk!

…Hát, az erdei ember végül mégis csak eljutott a sárkányok földjére!

Ám a kaland folytatódik, hiszen tizennégy nap hátra van az utazásból! Sőt, még a mai nap is tartogat meglepetéseket!

A Nemzeti Park bejáratától néhányszáz méterre, a sziget egy másik partszakaszán kötötte ki Kapitányka a hajónkat. Nem horgonyozhatott le, mert körös-körül csodaszép korallok hullámoztak a víz alatt, ezt a tiszta vízen át jól lehetett látni. Itt adódott először alkalmunk snorkelezni (szabadtüdős merülés): búvárszemüvegben, pipával és lábúszókkal merülni, miközben a pipán keresztül tudsz nézelődni. Ja, nem, azon át lélegezhetsz. Vagy ahogy akarod! Itt tiéd a nagyvilág, nem szól bele senki!

Én még ugye soha életemben nem csináltam ilyet, kicsit izgultam a technikai részletek miatt: hogy kerülök bele a vízbe? Hogy mászom le a létrán a békalábbal? Vagy a tengerben szerencsétlenkedem, hogy felhúzzam? És a búvárszemüveg? Ha azzal csobbanok a vízbe, felcsúszik (meg béna is). Azt is lenn veszem fel? Jaj, de izgulok!

Persze minden megoldódott szépen. Zoli ment előre, mert ő már tapasztalt snorkell-ügyben. A vízben vette fel a lábakat. Utána én következtem. Persze az izgalom miatt bénáztam egy kicsit, de végül minden a helyére került (csak kalapáló szívemet volt nehéz a helyén tartanom). Mehetünk!

Hű, de magányos sport ez a búvárkodás! Még így is, hogy ez nem teljesen az. Eleinte azon kaptam magam, hogy félek: mondogatnom kellett magamnak, hogy: „Bízz a felszerelésben! Bízz a tengerben!” Míg nem az alattam elterülő szépség, a rácsodálkozás lassan megnyugtatott. Az életéért ingerülten küzdő Darth Wader-szuszogás elmúlt, immár egyenletesen lélegeztem. Hihetetlen színű halakat láttunk, akik nem féltek tőlünk, éppen csak odébb-lebegtek, amikor hozzájuk akartam érni. A legfurcsább – nyugodtan bevallhatom, a legfélelmetesebb – a fekete tengeri sün abszurd látványa volt. Ahogy a part felé közeledtem, nagyon sekély lett a víz, a korallrét viszont nem lett alacsonyabb. A talajon, tőlem 60-70 centi távolságban meredezett egy csomó fekete teniszlabda, melyekből vagy húsz centis zord tüskék meredeztek. Kirázott tőlük a hideg – a víz alatt!

Közeledvén a napnyugtához már nem kaptunk elég fényt, vacogtam is a hideg vízben, így hát kimásztunk a hajónkra. Még mindig különös élmény a trópusi napnyugta: tizenöt perc alatt a Napkorong lezuhan, és vak sötétség borul a világra. Most tessék ezt elképzelni: fekete ég alatt ring alattad a hajód, alattad korallmező, pár méterre a Pink Beach nevű rózsaszín part, a híres Komodó szigetén. A bárka apró konyhájából a vacsora isteni illatait hozza a gyenge esti fuvallat, s amikor az égre tekintesz, nem a Göncölszekeret látod, hanem a Dél keresztjét premier plan! Tudom, tudom, menjek a fenébe… de akkor is mesebeli pillanatok ezek.

A kiszolgálásról annyit, hogy a Kapitányka felesége (Itsa-nak fogom hívni, mert mintha így szólították volna) ebédre zöldséglevest, csirkehúst és rizst szolgált fel, illetve valami tojásos bundában kisütött puffancsot. Uzsonnára kaptunk sült banánat, ami ízletes nassolnivaló, nehéz abbahagyni! Ezekben a percekben tették elénk a vacsorát: másféle zöldségekből készült leves, rizs, olajban sült négyzetecskék (tempe – nem tudtuk, mi az, de utánanéztem és ezt találtam a tankonyvtar.hu oldalon: „A friss tempe főtt szójababból szilárd fermentációval előállított, gombafonalakkal átszőtt, fehér, jó illatú termék, amit további hőkezeléssel (főzéssel vagy olajban való sütéssel) tesznek alkalmassá fogyasztásra. Tempe típusú termékeket nemcsak szójababból, hanem más pillangós babból és gabonából is előállítanak.”)

Folytatva a sort: sült hal, amit biztosan délután fogtak, mert még a merülés előtt viccelődtünk Kapitánykával, amikor a horoggal kifogott egy halacskát: „-Ez lesz a vacsora? – Igen-igen!”

És az elmaradhatatlan kedvencem: a mee goreng, a sült tészta! Itsa olyan finoman készíti, hogy megfordult a fejemben, hogy hazavisszük magunkkal! Csak azért teszek le erről egyenlőre, mert hosszú még az út, hátha akad a vége felé is valaki, akit érdemes lesz begyömöszölni a fémvázasba… A biztonság kedvéért vacsi után még sütit is kaptunk. Mondjuk az olyan édes volt, hogy nem bírtuk megenni (amúgy se): mint a mézespuszedli jól megcukrozva, csppnyi fürdőhabbal megbolondítva…

Kávénak, teának forróvíz mindig ott állt a termoszban! Aztán este előkerültek a matracok is, amelyek eddig a fejünk fölé voltak rögzítve a tető alá. Kaptunk párnát és takarót.

A Dél keresztjét és a tejutat bámulva szenderültünk álomra, egymás kezét fogva, boldogan!