Fél nyolckor keltünk fel (bevallom, sokáig tarott, amíg magamhoz tértem), de megérte, mert csodás nap várt ránk!

A reggelivel kezdődött, ami egyszerű rántottából, pirítósból és gyümölcsökből állt. A kávéval együtt a szobánk előtti teraszra szervírozták. Nem nagy szám, de olyan jól esett, hogy boldoggá tette az egész napot! (Végre nem keksz…)

Délelőtt sétálni indultunk, felfedeztük Ubud, a művésztelepülés templomait, üzleteit – és megvásároltuk az első szarongot, amiről már tudtam, hogy mindenképpen be kell szereznünk, mert olvastam az útikönyvben: a szarong egy nagy, színes kendő tulajdonképpen, helyi viselet, nők, férfiak egyaránt hordják az alsó testük eltakarására (mintha egyfajta szoknya volna). Készülhet vászonból, selyemből vagy vastagabb anyagból, az ára épp ettől függ: minél jobb minőségű textilből készítik, annál drágább természetesen. Az enyémért 90 000Rp-t fizettünk egy félreeső kis utcában hangosan kongó boltban, de örültünk, mert magasabb árról alkudtuk le. Az igazán minőségi darabok akár 3 millió Rp-ba is kerülhetnek! Ez nagyjából egy általános iskolai tanár fizetése… A szarongokról még azt érdemes tudni, hogy minél színesebb, annál inkább balinéz – nekik ez tetszik. Illetve, már csak azért is fogsz venni egyet magadnak, mivel sok templomba nem léphetsz be nélküle! A bejáratnál kölcsönöznöd kell, és akkor már inkább a sajátját köti magára az ember (szívesen megmutatják a helyiek, hogy kell megkötni). Ráadásul otthon szinte korlátlan a felhasználási lehetőségek sora: falvédő, ágyterítő, hosszú vagy - félbe hajtva - rövid szoknya, strandkendő…

 Délkelet-Ázsiában az a jellemző, hogy a turista nem indul el önállóan felfedezni a környéket, már csak azért sem, mert életveszélyes a motoros és gépjármű közlekedés. Nagyon furcsa, de a települések is egymásba vannak olvadva, képtelenség elkülöníteni, hogy ettől eddig tart mondjuk Ubud, onnantól már Tegalalang kezdődik… Már tegnap is megfigyeltem a taxiból, hogy Denpasartól Ubudig húzódott a település – nyilván ők tudják, melyik falu melyik.

Visszatérve a csavargásokhoz: a szűkebb környéket magunktól fedeztük fel, de érdemesnek láttuk tájékozódni, hogy milyen szervezett utakra van lehetőség? (Még biciklit se mertünk volna itt bérelni, mert bár itt nincsenek nagy távolságok, iszonyú stressz lett volna életben maradni a helyi közlekedés mellett…)

Na tehát: vannak különböző csoportos kirándulások, 4-8 fő számára. Az ára mindegyiknek más, attól függően, melyik kombinációt választja az ember. Ami számunkra szimpatikus lett volna, az 150 000Rp-ba került fejenként. Csakhogy sajnos egyelőre nem akadt más jelentkező, nincs csoport… Viszont szívesen elvisznek csak kettőnket személyautóval 450 000 Rp-ért! Azért zavarbaejtőek ám ezek az árak, még ha átszámítva csupán 10 000ft-ról beszélünk is… Halkan jegyzem meg, szerintem mindenkinek azt mondják, hogy nem jött össze a csoport, de szívesen elvisznek private kétszer annyiért… Okosak ezek a kis indonézek! Zolinak pedig tetszett, hogy nem kell senki máshoz alkalmazkodni, másokat elviselni (emlékezzünk csak a németekre, vagy a last minute Ramadan-ra..!), így az üzlet megköttetett. Ügyesen lealkudta az utat 400 000Rp-ra, és délután kettőkor Nyoman (pohos kis balinéz fickó, nagyjából harmincöt éves, kétgyemekes családapa. A tulaj haverja, a hotelben szakács, recepciós, takarító, mindenes egyben, és saját sofőrszolgálata is van) gyönyörű kocsiján elindultunk körülnézni a szigeten. Őszintén mondhatom, felejthetetlen élményekkel lettünk gazdagabbak a nap végére! De ne szaladjunk annyira előre, most még csak kettesben sétálunk a hullámzó járdákon, bámuljuk az üzletek kirakatait, próbálunk nem elhasalni a talaj egyenetlenségei miatt. Mindent fotózunk, mint az őrült, mert annyira különleges ez a hely!

 Közben van ám uticélunk is: ha már a hotelünk a Monkey Forest Road-on található (itt vannak ugyanis az olcsóbb, egyszerűbb szállások), akkor biztosan nem hagyjuk ki a főút névadóját megtekinteni!

A Monkey-forest: Ubudnak lényegében két főutcája van. Az egyik a Jalan Raya (a Rádzsa út), a másik pedig a Jalan Wanara Wana, közismertebb nevén a Monkey Forest Road. Az út ugyanis a majomerdőbe torkollik, ami inkább egy fás, ligetes park, sem mint erdő. Öt makákó-csapat él a területén, akiket a turisták rendkívül jól tartanak banánon, mogyorón…

A balinézek viszont az isteneiket etetik, a szobrok elé, sőt, az üzleteik elé is kis bambusz- vagy banánlevél tálkákat helyeznek, benne színes gyümölcsök, rizs, virágok, és füstölő szolgálja az istenek kegyeit.

A rizsföldek: A teraszos művelés csak kétkezi munkát tesz lehetővé, 5-6 hónap alatt érik be a termés. Ahol sima termőföldön termesztik, ott lehet traktorral is lehet dolgozni, ami 2-3 hónap után hoz eredményt. Két állapotában láttuk a rizst: amikor még kalászosan várakozott arra, hogy eléggé kiszáradjon, ami után le fogják vágni (ahogy otthon a búzát is száraz állapotában aratják); illetve palánta-állapotában láttuk a rizst: előbb elárasztják vízzel, ezután nyomkodják bele a palántákat. Ami rendkívül érdekes, hogy a rizsföld mellett egy csatornában víz fut, ami a hegyek felől érkezik. Nagyon komoly elosztórendszert hoztak létre, amivel szabályozni lehet, hogy melyik tábla kapjon vizet, melyik ne.

Egyébként öt különböző féle rizst termesztenek. A vörös rizs a legdrágább, mert nagyon értékes tápanyagokat, és sok fehérjét tartalmaz. Ebből teát is főznek, nem sokára lesz alkalmunk megkostólni!

Holy Spring Temple: Következő megállóhelyünk a szent forrás temploma: itt már mindkettőnknek kötelező volt a szarong, milyen szerencse, hogy nekem már van sajátom! J

A belépő kettőnknek 30 000Rp-ba került. Nyoman barátunk itt 30-40 perc sétát engedélyezett, ő a parkolóban várt ránk.

Gyönyörű templom-együttes fogadott bennünket, egy helyen magas kőfallal körülvett tiszta vizű tóra bukkantunk. A lényeg azonban a szent forrás, ami kis nyílásokon ömlik ki két medencébe. Sokan megmosakodnak benne, mert a forrás vize megfiatalít!

Nosza, mi sem hagytuk ki a lehetőséget – nehogy már ezen múljon…! :) Jó-jó, mi nem mentünk bele a medencébe, csak a kezünket tartottuk a kiömlőnyíláshoz, úgy mosakodtunk meg: de csak azért, mert Nyoman nem díjazta volna, ha eláztatjuk a fehér bőrülését…

Tropical Plants: A mai napnak ez a program lett a fénypontja, legalábbis számomra. Eleinte nem értettem, mi lehet érdekes néhány trópusi növényen, azt leszámítva, hogy megcsodáljuk, mert nálunk nincs. Aztán Nyoman, aki reggel egy szál szakadt gatyában, mezítláb, a kövön ülve reszelgette a kókuszt az ebédhez, elkezdett mesélni a kis botanikus kert növényeiről… Nem hiszem, hogy szégyenkeznünk kéne amiatt, hogy biológiatanár létünk ellenére nem ismerjük fel hajtásáról, leveléről a trópusi növényeket. Otthon mi is csak a terméséről ismerjük meg a kakaóbabot, a kávét, a vaníliát… Nyoman bemutatta nekünk e növényeket teljes életnagyságban és minden testrészével együtt, így ez után már jó ismerősként forgjuk köszönteni az ananászt, a fahéjat, a gyömbért, a ginzenget is…! (nyoman nem mulasztotta el, hogy megtanítsa: a ginzeng az indonéz viagra: „Papa iszik ginzeng teát, mama örül” – ő meg vehet új ágyat a hotelbe…) De most komolyan: tegye a szívére a kezét mindenki: tudjuk-e, hogy néz ki a fa, amely a kakaóbabot adja? (Alacsony termetű, levelei nagyok, tojásdad alakúak.) Hogy néz ki a cserje, melynek narancssárgás-pirosas termése a kávé? (Cserje lévén nem túl magas, terebélyes, a termése a csipkebogyóra emlékeztet színre, alakra)

De most jön a legjobb! Délkelet-Ázsiában termesztik a világ legdrágább kávéját, a Kopi Luwakot, amelynek kilónkénti ára a százharmincezer forintot is eléri, itt 50 000Rp egy csésze belőle. (5000 egy nagy palack ásványvíz). Nem feltétlenül az ízélmény emeli az égbe az árakat, hanem az, ahogy előállítják! Délkelet-Ázsiában él ugyanis a közönséges pálmasodró, aki egy cibetmacska-féle kis jószág: ő előszeretettel fogyasztja a kávé termését. De nem ám akármelyik szemet: kizárólag a saját szempontjai szerinti legjobb minőségű szemeket eszi meg! Meg se rágja, csak a héját választja le róla, majd lenyeli az egészet. Valójában csak a héját tudja megemészteni, a bab áthalad a tápcsatornáján, miközben a gyomrában lévő savak próbálják kikezdeni a kávébabot. De ez csak kevéssé sikerül, majd az állat kiüríti. A szorgalmas kis ázsiaiak összegyűjtik. Nyoman egy kis fedett helyre vezetett bennünket, ahol három pálmasodró aludt a ketrecében (állítólag szabadon van több is a környék fáin). Ő nem átallotta felébreszteni az egyiküket. Irtó aranyos kis jószág! Nyoman megkínálta friss, piros kávészemmel. Hihetetlen, de amelyik nem volt hibátlan, azt otthagyta, és csak a legtökéletesebbet ette meg! A ketrecek fölött átlátszó dobozban látható a „hurka”, illetve a fehér bab. El nem tudom mondani, mennyire lenyűgözött, hogy az egész folyamatot láthatom az elejétől kezdve! Az egészet megmutatta egy kedves és szép fiatal balinéz lány, aki tökéletesen beszélt angolul.

…Amiatt nem érdemes aggódni, hogy a puccos kávé ürülékkel szennyezett: a megtalált „hurkát” szétszedik, alaposan átmossák. Megszárítják, majd ismét átmossák, megint megszárítják Ekkor már csak a fehéres színű kávébab marad. Ez után jön a pörkölés: a mi esetünkben egy ősöreg nénike ült egy kis fapadon, és egy forró fém tálban kevergette, pörkölte a babokat (igen, ott a kis botanikuskertben). Bizonyára a menedzsment része, de kedvesen invitált maga mellé, így én is pörkölgettem az éppen készülő kopi luwak kávé babokat! A pörkölés után mozsárban összetörik a szemeket, (szintén munkára fogtak, van róla bizonyíték), majd átszitálják az őrleményt. Így készül a világ legdrágább kávéja. A végén a kislány leültetett bennünket egy asztalhoz. Kihozott nekünk tálcán tizenhárom üvegcsészében különböző italokat: az imént megismert növények részeiből készült kávék, teák, kakók sorakoztak fel elénk: vaníliás kávé, moccachino, forró csoki, kókuszdiós kávé, balinéz kávé, ginzeng tea, gyömbér tea, sáfrány tea, rózsavirág tea, vörösrizs tea…Ezeket teljesen ingyen kaptuk (illetve nem tudjuk, Nyoman 400 000Rp-jából mekkora részt kapott a leányzó ezért a sok törődésért). Mindet megkóstolhattuk, meg is ihattuk. A Luwak kávéért – ha kértünk - kellett csak fiztni, ami 50 000Rp-ba került csészénként. Forintban ez nagyjából 1100ft, ami nem kevés, de hát egyszer élünk! Ha már itt vagyunk, végignéztük, hogyan készül, még én magam is dolgoztam a folyamatban, akkor ne menjünk el úgy, hogy nem próbáljuk ki! (Sajnos én nagyon finnyás vagyok kávé-ügyben, és ízesítés nélkül nekem nem jelentett nagy élményt a Kopi Luwak se. De az biztos, hogy érezhetően más, mint a hagyományos eljárással készült balinéz kávé.) A kóstoltató hellyel szemben lévő kis boltocskában minden megtalálható, amivel ma találkoztunk (kivéve sajnos a cibetmacskát). Itt kerültek szatyorba az első ajándékok az otthoniaknak :)

Batur vulkán és tó: Mai utolsó állomásunk a sziget második legnagyobb vulkáni hegye és a lábánál elterülő tengerkék vizű tó lett. Nem másztuk meg persze a Baturt, de ha valaki szeretné, egy hajnali program keretében megteheti! (Akkor négykor már úton vagy, ha felértél, kapsz reggelit.) Mi ezúttal kihagytuk a hajnali kirándulást, csak az útról csodáltuk meg a vulkánt és a kék vizet. Nagyon hideg szél fújt abban a magasságban, ahonnan fotóztunk, én a magam részéről hamar kigyönyörködtem magam.

(Itt jegyezném meg, hogy durván sokat fáztam Ázsiában! Borneón esős időnk volt; Bali klímája teljesen más, mint amit Malájziában tapasztaltunk, sokkal emberibb: reggel-este hűvös, meg persze itt fent a hegyen, nap közben viszont rendesen tűz a nap, ám nincs olyan magas páratartalom. Akkor miért fázom? Mert bárhová mész, nyomatják a légkondit…)

 Hazafelé gyümölcsös-zöldséges kerteken és rizsföldeken át vezetett az utunk, míg nem egyszer csak újra Ubudban találtuk magunkat! Nagyon tetszik, hogy bármit termesztenek, nincs rideg nagyüzem, emberléptékű kertek művelése folyik kétkezi munkával!

Azt kell mondjam, nagyszerű délutánt kaptunk Nyomantől, akivel sokat beszélgettünk út közben. Érdekes dolgokat mondott a balinézek szokásairól, életéről.

Ő nyoman

Vacsorázni szándékosan olyan helyre ültünk be, ahol kevésbé a turisták, inkább a helyiek esznek. Itt, bár kissé sokat kellett várnunk az ételre, olyan vacsorát kaptunk, hogy sokáig emlegettük. Zoli előételnek tavaszi tekercset rendelt, ami tulajdonképpen papírvékony lángostésztába csavart zöldség és cérnametélt. Főételnek Chicken-satay-t kért mogyorószósszal, zöldségekkel. Megkóstoltam, eszméletlenül finom! Én nasi gorenget rendeltem (zöldséges sült rizs), amivel szerencsém volt, mert jó nagy adagot tettek elém rák-chips-szel és omlettel.

Vacsora után sétáltunk még egy keveset, aztán visszaballagtunk a Suarsena bungalows hotelbe. A teraszon dolgozgattunk egy keveset (dokumentáció, lovinai szálláskeresés), aztán bedőltünk az ágyba és már aludtunk is! :)

 Rendkívül jól sikerült reptéri hajléktalan-életünk kissé hosszabbra nyúlt, mint ahogy eredetileg terveztük.

Éjjel kb 11-04 óráig aludtunk a mocskos padlószőnyegen, fejünket csomagjainkon nyugtatva. Némileg tartottam a tetvektől, ágyi poloskáktól és egyéb borzalmaktól, de a pihenés érdekében vállaltuk a kockázatot.

Hajnali négykor még azt gondoltuk, rengeteg időnk van, amíg elkezdhetjük a beszállási procedúrát. Balira induló járatunk ugyan 9:25-ről 9:55-re lett átrakva, de hát ennyi plusz várakozás még belefér.

Ittunk egy fantasztikus white coffe-t az Old Town Café-ban, amit annyira szeretünk, hogy egy kisebb vacsora árát is mosolyogva hagyjuk ott, aztán a neten keresgéltünk szállásokat a balinéz Ubud városában.

Aztán lassan átballagtunk a kapunkhoz, átestünk a szokásos ellenőrzéseken.

Már baromira untuk a várakozást, hiszen tegnap reggel óta mást se csinálunk, amikor egyszer csak bemondják a hangosbemondóban, hogy a mi gépünkbe majd 10:45-kor lehet beszállni… Hát ez kezd eldurvulni!

Másfél óra késéssel érkezett meg a repülőnk, de legalább beszállhattunk végre! Amikor mindenki elhelyezkedett (kvázi 80 ember), átlapoztuk a promóciós újságokat, akkor a légikísérő bemondja édes hangon, hogy „a bali reptér zárva van, ki kell szállni!” Miért van zárva? Mert egy vulkánnak éppen most szottyan kedve kitörni és szünetel a légiközlekedés a térségben… Ne mááááááááár!

Összességében majdnem 7 óra grátisz várakozás után végre nyikorogva, csikorogva felszállt a gépünk. A világért se mondtam volna ki hangosan, de arra gondoltam, hogy ez a gép nem akar bennünket elvinni Balira… le fogunk zuhanni. Ez több, mint valószínű... Inkább nem szólaltam meg, csak magamban féltem csendesen. Pedig a Jáván „kitört” vulkán gyönyörű volt a gép ablakából nézve!

Este fél hétkor végül is szerencsésen landoltunk Bali repterén, a Sors némi gondolkodás után úgy látszik, megkegyelmezett nekünk.

Egy óra múlva a terminálon kívül folytattuk utunkat. Későre járt, ebben az időben már teljes a sötétség. Választhattunk, hogy bebuszozunk/taxizunk Denpasarba, Bali nyüzsgő fővárosába, és a harmincnyolc órája tartó utazás után batyuinkkal megrakva kilincselünk egy megfizethető hotelszobáért, ahonnan holnap továbbállunk; vagy ezen a reptéren is eltöltünk egy éjszakát: megspórolva a hotel árát. Majd holnap ismét felkerekedve utazunk beljebb a sziget belseje felé. Természetesen mi a harmadik megoldást választottuk: holt fáradtan taxit béreltünk, ami fix 300 000 rúpiáért elvitt bennünket Ubud városába. El kell mondjam, ez a lehető legextrémebb megoldás, hiszen a reptéri taxi itt is a legdrágább közlekedési eszköz, Ubud, a művészváros pedig nincs túl közel. Pénzügyekben Zoli a főnök, de őszintén örültem neki, hogy meghozta ezt a döntést! Úgy éreztük, megérdemeljük a gyors és egyszerű utazást. Egyébként 300 000 Rp nagyjából 7000ft-nak felel meg, tehát ha így nézzük, nem is olyan tragikus a helyzet.

Közel 40 óra gyűrődés után érkeztünk meg Ubudba.

Már a taxiban ülve észrevettem, ahogy a sötétben kivilágított épületekben gyönyörködtem, hogy ez a hely teljesen más, mint amelyeket eddig láttunk. Noha ezek az ázsiai emberek számomra teljesen egyformák (kínai, japán, thai, koreai, filippino, balinéz – mindegy), azonnal láttuk, hogy valami különlegesen mesés helyre érkeztünk.

Míg a malájok kissé elhanyagoltnak, igénytelennek tűnnek (legalábbis a környezetük, amiben élnek, erre enged következtetni), addig itt Balin a sötétben is jól látszott, hogy színvonalasan építkeznek, megőrizve egyedi arculatukat. Már a reptéren az volt az első gondolatom, hogy milyen „steril” itt minden…

Amikor a taxi kitett Ubud központjában, elindultunk megkeresni azt a szállást, melynek címét még KL-ban felírtuk magunknak. Az egyik sarkon megálltunk tétovázni, pont ott, ahol éppen egy fiatalember üldögélt, tőle érdeklődtünk a helyes irányról. Mesebeli kalandunkba jól illik az a tény, hogy ő csakis azért üldögélt pont azon a sarkon, hogy megmutathassa, hová kell mennünk. Úgy pattant fel, mintha már várt volna bennünket, és mondta, a Suarsena bungalows nevű hotel éppen itt van pár lépésre…

Néhány perc múlva a mesebeli épület teraszos szobájának melegvizes zuhanyzója alatt ácsoroghattunk, ami a 40 óra utazás után mennyei élmény volt számunkra. (Suarsena bungalows, Jalan Monkey Forest, Bali, Indonézia. Nem fix, hanem kialkudott 220 000Rp/éjszaka. Nagyon ajánlom, ez volt a kedvenc szállásom a 10 közül az egy hónap alatt!)

A terazunk

A szobánk, sajnos már a kiköltözés után - így nem látszik, mennyire szép volt. De a márványos padlólapokra felhívnám a figyelmet...

Mesébeillő hangulat a kertben. Ez éppen egy kőmedence.

Welcome to Indonesia!

 …Amikor ezt a bejegyzést írom( mármint amikor a füzetkémbe írtam annó), éppen a Kuala Lumpur-i reptéren csöveztünk. Hogy történhetett ez?

 Reggel hatkor kaptunk egy álmos, de annál finomabb reggelit sukau-i vendéglátóinktól, aztán amint befejeztük, megérkezett értünk Mr. Choy. Az, hogy egészen a sandakani reptérig elvigyen, lehetséges, de plusz 10 RM-be fog kerülni. Így ezért az útért összesen 120 RM-et fizettünk. Úgy gondoltuk, megéri a színvonalas, légkondis minibuszt és a megbízható Mr. Choy-t választani, hiszen a bemó nem sokkal olcsóbb, viszont bizonytalan, zsúfolt, és levegőtlen.

Nem is volt különösebb gond – leszámítva, hogy a gyerekekkel együtt TIZENÖTEN utaztunk a tizenegy személyessé bővíthető minibuszban! Ráadásul valaki rettentően elronthatta a gyomrát, mert időnként szörnyű bűz terjengett az utastérben… Egy pici lány, aki az előttünk lévő sorban az apja ölében ült, az út vége előtt lehányta családja öt tagját. Nem csodáltam: a fingszagtól, a pálmaültetvények látványától és a dvd-lejátszóban futó maláj zenétől (nyálban csöpögő, színvonaltalan klippek egymásutánja) én is kis híján rosszul lettem.

„Hm, last minute Ramadan… Thank you for your understand…” Közölte velünk jókedvűen Mr. Choy.

 Reggel nyolc órától a 16³⁵-kor induló gép felszállásáig (ami 16⁴⁵ lett), a sandakani reptéren várakoztunk. A sok cuccal nem lett volna értelme bebumlizni a városba, így olvasással telt a hosszú várakozás. Időnként megszakítottuk egy kis kekszevéssel.

 Az Air Asia repülőgépe szerencsésen landolt Kuala Lumpurban. Itt sem mentünk ki a városba, hiszen elég nagy élet van a terminálon belül is (egyedül nem is nagyon mászkálok el, mert eltévedek) – így szállást sem kell fizetnünk erre az éjszakára.

Jól megvacsoráztunk (ez lett a mai napom fénypontja, már reggel óta erről álmodoztam), aztán találtunk egy koszos, padlószőnyeggel borított… ő, mi is ez…szóval éjszakai pihenő, várakozóhely, ahol a hozzánk hasonló turisták (hajléktalannak tűnő hátizsákosok) és jól szituált, idősebb bőrönddel utazók is vízszintesen tölthetik az éjszakát. Néhány ázsiai fiatal csendesen gitározgat…

Hát így lehetséges az, hogy Kuala Lumpur repterén csövezünk. Meg van ennek is a maga romantikája :)

 Holnap reggel 8:35-kor indul a gépünk Balira! Az lesz az 5. repülésünk 9 nap alatt.

 Folyton a gyerekekről álmodom. Nagyon hiányoznak. De közben imádom ezt a kalandot!

 Zoli ma nyolckor cirógatással ébresztett. Ezúttal mélyen aludtam, bár folyton hülyeségeket álmodtam. Igaz, ez otthon is így szokott lenni.

Reggelire ugyanazt a tojással, pirítóssal, lekvárral díszített tányért kaptuk, mint tegnap. Én nem bántam, mert nagyon finom volt!

Reggeli után megint különleges szerencsénk adódott, mert a házikónk közelében vörös levélmajmok bandáztak, egy egész csapattal.

Először nagyot dobbant a szívem, mert a nagy, vörös jószágokra hirtelen azt hittem, vadon élő orángutánok… de szép is lett volna! Persze, ha az ember gondolkodik kicsit, rájön, hogy az erdei ember magányosan él, nem csapatállat, de úgy szerettem volna, ha ezúttal csoportba verődve látogatnak el hozzám, ha már ilyen messzire eljöttem miattuk…

Aztán megláttam hosszú, lelógó farkukat, és reményeim teljesen szertefoszlottak. Persze azért rettentő vidám délelőttöt szereztek nekünk! Ők is kizárólag levéllel táplálkoznak, ezért a hasuk gömbölyű, méreteik is a nagyorrúakhoz hasonlóak.

Zoli utánuk eredt, hogy fényképezőgépével levadássza őket, de sajnos kifogtak rajta, miközben a szúnyogok jót lakmároztak a drága véréből…

Aztán sétálni indultunk. A maláj óvodásokról és iskolásokról sikerült jó képeket készíteni, nagyon édesek voltak! Mosolyogtak, integettek, hellóztak felénk, némelyik pöttöm tökéletes angolsággal köszönt nekünk: „Good night!” (kora délelőtt volt).

A séta után pihengettünk, olvastunk, lustálkodtunk – nem igen akadt más dolgunk.

A fák alatti függőágyak a folyó partjára hívogattak minket. Nehéz volt végiglustálkodni a délutánt, egyikünk sincs hozzászokva ehhez :)

Viszont mindenféle állattal lehetett találkozni ezidő alatt, akik épp arra jártak, miközben hivatalos dolgaikat intézték: mókusok, makákók, és hatalmas varánuszok kacsáztak el mellettünk!

 Négykor indult a harmadik, számunkra utolsó tracking. Zoli mondta a vezetőnknek, hogy elefántot és orángutánt szeretnénk látni, ha lehet, mert ezért jöttünk éppen erre a területre.

Sajnos mindkét különleges állatfajnak csupán hűlt helyét találtuk (szó szerint). Viszont több gyönyörű szarvcsőrű madarat, egyre hétköznapibbá váló makákókat, és egy sast láttunk ezen az úton. A legérdekesebb élőlények ezúttal madarak voltak: a világ legkisebb és legnagyobb jégmadár-faját kaphattuk lencsevégre!

Utunk végén a nagyorrúak búcsúztattak bennünket és a lemenő nap fénye (végre nem esett).

A vacsora ma is csirke, rizs, zöldségek voltak.

Holnap reggel pedig utazunk tovább…

 ...Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyszerűen nem jött álom a szememre: zavart a ventilátor búgása, hűvöse. Az eső milliónyi cseppje kopogtatott be hozzánk a tetőn (nem nyitottuk ki), aztán a magukat öregesen elengedő falevelek is nagy zajt képesek ám csapni. Aztán a mókusok leejtette termések, kókuszdiók, maláj gyerekek – én nem tudom, mi minden – koppant időről időre a tetőn, ami miatt csak hajnaltájban tudtam elaludni.

Ötkor viszont ébrednünk kellett, mert indul a csónak, mellyel a Kinabantangan folyóról próbáljuk meglesni az ébredező állatvilágot. (50 RM/fő)

Sajnos a németek is velünk tartottak. Az a jóllakott óvodás kinézetű fickó, aki tegnap Mr. Choy kisbuszán végig kiabált, ma eleinte viszonylag csendesen magába fordult (nyilván még szendergett a beszédközpontja). Azért fájdalmas volt látni, hogy ő is és a másik, vékonyabb srác is, előttünk ülve a csónakban fülébe dugta a hallgatót, és amíg mi lenyűgözve szívtuk magunkba a hajnali folyó hűvös ködillatát, addig ők zenét hallgatva elzárkóztak az egésztől.

Az úton először egy megtermett sast láttunk, aztán egy gyönyörű kockás pitont a folyó fölé nyúló ágon pihenni. Négy vagy öt különböző fajú szarvcsőrű madarat is megcsodálhattunk, egy alkalommal párban ültek az ágakon. Remekül megfigyelhettük a hím és a tojó közti morfológiai különbségeket. Kormoránok, szövőmadár fészkével...

Egy helyen több csónak állt a bozótos parthoz közel és feszült figyelemmel kémlelték a sekély vizet. Nagy nehezen mi is észrevettük, amit ők találtak meg: egy kisebb krokodil lebegett a vízben mozdulatlanul.

Másfél óra motorcsónakozás után egy helyen kiszálltunk, felkapaszkodtunk a fák gyökerein, és máris a dzsungelben találtuk magunkat. Elképedtünk az óriás fák támasztó és légző gyökereitől, a hatalmas pillangóktól. Találtam botsáskát, békát, piócát, akik mindennapi életüket élték ott és mi tanúi lehettünk ennek!

Zoli elefántokra vágyott, jómagam orángutánra – de ha minimális esélyünk lett is volna látni e ritka állatokat, azt is elűzte a német fiatalok egymás közti hangoskodása. Irtóra dühítettek, mert mi nem így szoktuk otthon az erdőt járni, mi csendben szoktuk kémlelni a vadont, hogy észrevegyük az apró neszeket, finom mozgásokat. Ezek a fiatalok viszont tönkretették ezt az élményt, amiben részünk lehetett volna.

Pedig kétszer is láttunk orángután fészket, ami szerint nem lett volna lehetetlen, hogy a gazdáját is megpillantsuk.

Zoli is csak annyit kapott a törpe-elefántokból, amik miatt idejöttünk, hogy megtaláltuk hátrahagyott nyomaikat (ez alapján nem is tűnnek olyan kicsinek…)

Mindettől függetlenül fantasztikus programot kaptunk, diákjaink számára sok fotót készítettünk liánokról, izgalmas növényi életformákról - én rendkívül élveztem!

 A túra után reggelit kaptunk a lodzsán, ami rendkívül jól esett. Három szelet kenyér (meg is piríthattad magadnak), vaj (-szerűség), tükörtöjás és lekvár (-szerűség).

 Reggeli után sétálni indultunk kettesben. Legalábbis azt hittük, hogy kettesben vagyunk: a picike, de annál vérszomjasabb szúnyogok követtek bennünket, és csíptek, ahol értek! No nem baj, azért mi folytattuk felfedezőutunkat a falu körül. Ez azt jelentette, hogy pálmaültetvények között ballagtunk és minél több pálmát láttunk, annál görcsösebben akartam találni legalább egy hangyatenyérnyi dzsungelt… Ez nem volt reménytelen vágy, mert belátható távolságon belül akadt némi zöldfolyosó. Sajnos nem tudtuk megközelíteni, viszont Borneó kegyetlenül az arcomba vágta a borzalmas valóságot: a szemünk láttára irtották az erdőt a falu határában! Megvadult markoló(s) szakította ki az egykor erdőt alkotó, gyönyörű fákat százéves földjükből, azok pedig tehetetlenül dőltek ki egymás után!

Egyetlen szálfát valamiért ottfelejtettek a gyilkosok a tarlón. Nagy madár szállt az ég felé meredő ágra, és tanácstalanul pislogott: „Mintha tegnap itt fészkeltem volna… Hol a fészkem? Hol a párom? Hol az erdőm?”

 Én helyette is sírtam. Meggyorsított léptekkel haladtam tovább: mielőbb érjünk vissza a szállásra, mert én ezt nem bírom nézni! Bánatomban lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni. Volt mit bepótolnom, ami előző éjjel kimaradt!

Délután derűsebben ébredtem. Ismét sétálni indultunk, hátha megtaláljuk a tegnapi hosszúfarkú makákó csapatot, akikkel a felfedező utunk során találkoztunk. Sajnos elbújtak előlünk, nem úgy a rohadt szúnyogok! Kevés időnk maradt, hogy megetessük magunkat velük, mert négykor indult a délutáni állatles!

Ismét német barátaink társaságában vettük birtokba a motorcsónakot. Ezúttal nem szálltunk ki a hajóból, és a motorcsónak dübörgése mellett nem zavart az ő hangjuk.

Mai portyánk során egy fiatal varánuszt, egy kormoránt, egy nagykócsagot láttunk, valamint egy-egy csapat disznó- és hosszúfarkú makákót, ahogyan élik mindennapi életüket.

Ezen a trackingen számomra a legnagyobb élményt a híres nagyorrú majom (proboscis monkey) megpillantása jelentette! Több csapatot is megfigyelhettünk. Lebilincselő látvány, ahogy a termetes hím ül az ágak között, orra a szájáig ér, pont olyan, amilyen az ábrázolásokon. De ő most itt igazi, és a pocakja úgy gömbölyödik, mint egy jókora labda, hiszen kizárólag levelekkel táplálkozik. Körülötte persze a csapat mozgolódott, a piszeorrú nőstények és kölykök.

Aztán hirtelen leszakadt az ég, pont, mint tegnap: dörgéssel, villámlással! Csak most a csónaktúra közepén ért bennünket. Nálam volt az az esőkabát, amit anyukámtól kaptam az utazás előtt, (és amit szorongó szívvel nyújtott át, hátha ez lesz az utolsó ajándék, amit nekem adhat). Így én és a fotóstáska kevésbé áztunk el, Zoliból és a németekből viszont facsarni lehetett volna a vizet a végén. De az még messze van, a túra folytatódik!

Látni ugyan nem igen láttunk, mert a trópusi eső diónyi cseppjei a szemünkbe vágódtak, pedig egy jókora sas mellett haladtunk el.

Mire elcsendesedett és elállt, addigra vége lett a túrának. A kormányos legalább 220-szal száguldott visszafelé a folyón. Tehát aki az előbb megázott, most rettentő menetszéllel is küszködnie kellett, miközben a víz jéggé dermedt a hajában, fülében. Zoli haja szerencsére megszáradt a száguldás közben.

 A vacsoránk valószínűsíthetően ismét házikoszt volt: padlizsán szójaszószban, csirkehús, vajbab és az elmaradhatatlan rizs.

Megint tartalmas nap áll mögöttünk, erdőirtással, és a vele dacoló fantasztikus állatokkal.

 Ma kilenckor keltett a Kedves, mégis alig tudtam kikászálódni az ágyból. Túl sokat eszem és alszom itt Ázsiában, otthon egyikhez sem vagyok hozzászokva.

A délelőtt azzal telt, hogy kekszet és jegeskávét reggeliztünk, amit még tegnap vásároltunk bölcs előrelátással.

Összeszedtük a holminkat, a két nagy és a két kisebb batyu útra készen állt. Tulajdonosaik nem különben.

Ám még rengeteg időnk maradt Mr. Choy érkezéséig, akit 12⁵⁰ –re vártunk. Addig Zoli a hotel halljában elintézte a check-ineket, mindent, amit csak tudott, és megnézte a leveleit.

Utána én is gép elé ültem: ennek eredményeként került fel a blogra az ékezetek nélküli korábbi bejegyzés, az első nap eseményeiről…

Még csak 12²⁰ körül járt az idő, amikor egy mosolygós, harmincnyolc év körüli ázsiai toppant be a szálloda halljába, és nagy örömmel közölte, hogy ő Mr. Choy!

Egy perc múlva a minibuszban ültünk.

Négy német fiatal már várakozott odabent, akik közül az egyik srác a németekre jellemző hangerővel beszélte végig az utat. Három órán át ingerülten hallgattuk őket, bár időnként elterelte a figyelmünket a tengernyi pálmaültetvény, amit út közben láttunk végestelen-végig.

Borzalmas látvány, tényleg mindenhol ezeket látod: vagy kiterjedt települést, vagy a ronda ültetvényt, ameddig a szem ellát! Három órán keresztül szegélyezték ezek az utunkat! Aki nincs tisztában a Borneót és a többi délkelet-ázsiai területet érintő problémákkal, az azt is hihetné, hogy milyen szép őshonos pálmafák között suhan el a busz. Pedig egy fenét! Élettelen, rideg monokultúra, ahol a madár se jár. De ha bemerészkedne is, tábla figyelmezteti, hogy puskával állhatják útját… Mi mindemögött kivágott őserdőket, kiírtott életközösségeket látunk, látjuk az emberi önzést, és a pénz utáni gátlástalan mohóságot. Sírni lett volna kedvem.

Aztán egyszer csak megérkeztünk Sukauba, ami egy egyutcás kis település. Mr. Choy egy Bed&Breakfast előtt tett le bennünket, és bár több hasonló is akadt a közelben, nem kerestünk másikat. Itt külön faházikót kaptunk, saját wc-vel, fürdőszobával. A szobában két matrac állt és egy ajtó nélküli szekrényke a sarokban (más nem is). Az ablakon selyemfüggöny, bambuszmintás. Megfordult a fejemben, hogy haza hozom, de a lelkiismeretem erősebbnek bizonyult: mit vinnél el onnan, ahol nincs semmi?A fejünk fölött ventilátor keverte a levegőt – nem túl nagy teljesítményű, de fő, hogy van!

Olyan mesebelien egyszerű az egész, hogy más nem is kellett nekünk. Mellettünk tíz méterre a Kinabantangan folyó kanyargott. Ide fogunk menni hajnalban csónaktúrára, állatlesre. Mi kell ennél több?

- Ugye nem fogsz haragudni, ha számomra az itt töltött három nap lesz az egész utazás legboldogabb élménye? – kérdeztem Tőle. Egyetértően mosolygott vissza.

Miután kipakoltunk, befújtuk magunkat szúnyogriasztóval és elindultunk felfedezni a falut. Nagyjából 2km hosszan húzódik egy keskeny betonút két oldalán. Sok elhagyott, romos faház mellett igazán barátságos otthonokat is láttunk. Van egy rettentő vicces „benzinnyerő bódé” (a benzinkút kifejezés kissé nagyképű lenne rá nézve).

Viszont igazán tetszett a kedvesen dekorált óvoda és a komolyabb megjelenésű iskola, ami a falu központjában állt. Ezek szerint sok gyerekük van, bizonyára a környező falvakból is hozzák át őket. Ők barátságosak is, a felnőttek nem igazán.

Amiből viszont még rettentően sokat találni itt Sukauban, az a szemét és a szúnyog! Hihetetlen, mennyire nem vigyáznak erre a kis zöld sávra, ahol élnek! A házuk alatt hulladéktenger hullámzik, ahogy a bokrokban, és az út mentén is! A szúnyogok pedig egyenesen emberevő hajlamokkal rendelkeznek! Pedig a megannyi kis gekkó bizonyára ritkítja őket… csak nem elég gyors tempóban.

Összességében hihetetlen élmény itt lenni! Borzasztóan irigylem magam ezért! Még annak ellenére is, hogy a szállásunk mellett friss erdőirtás nyomait láttam (még füstölt a kifordított, felgyújtott gyökérzet…) – mellette pedig már vigyázállásban sorakoztak a pálmaültetvény jólnevelt ifjoncai, véget nem érő sorokban. Ez a valóság. Siralmas. Soha többé nem eszem Nutellát és a társait! Ha lesz időm, ideszúrom a legfőbb pálmaolaj-felhasználó cégek listáját. (Persze magad is utánanézhetsz könnyedén!)

Este hét órakor gazdag vacsorát kaptunk, fejenként 15 RM-ért, ami elég drága – főleg ahhoz képest, hogy a világ végén vagyunk. (Szándékosan nem írtam, hogy „az Isten háta mögött”, mert nagyon is itt van az Isten. No nem az, amelyiknek lenne hatalma megakadályozni az olajpálmák miatti erdőirtást, hanem az, amelyik szüntelenül a tenyerén hordoz bennünket!)

A 15 RM-ért svédasztalos formában tálalták elénk az uborkás csirkehúst (mondjuk arra nem bírtunk rájönni, milyen elgondolás szerint darabolják fel a csirkét, ugyanis gyerekökölnyi darabokat kapsz mindenhol, benne leginkább vékony csontokkal), édesburgonyát némi zöldséggel, (krumplistészta-állagúnak képzeld el), éppen csak puhára párolt káposztát és rizst, ami viszont teljesen sótlan (natúr). Még szerencse, hogy itt elterjedt a fekete színű édes szójaszósz használata, ugyanis ettől a sima rizs is kuriózummá válik, amit nem lehet abbahagyni!

Szóval újabb kipukkadós estében volt részünk, most egy fedett teraszon pihengetünk: Zoli olvas, én dokumentálok. Közben jókat mosolygunk a szaladgáló gekkók és a látszólag véletlenszerűen repkedő denevérek láttán. Mélyfekete sötétség borul a világra kora esténként, szinte átmenet nélkül.

Boldog várakozásunkat fokozza, ahogy a közeledő vihar egyre nagyobbakat mordul valahol.

(Kilenc óra tájban ért ide, gyönyörűséges trópusi esővel kápráztatva el bennünket! Kétszer is elment miatta az áram, a másodiknál úgy döntöttünk, hogy inkább nyugovóra térünk. Ekkortájt zendített csak rá igazán! Egy ideig egymás karjaiban szenderegve hallgattuk, de olyan romantikusan izgalmasnak tűnt, hogy képtelenség lett volna aludni! Aztán nem bírtam tovább. Felkeltem, kitártam a vékony pozdorja ajtót, hogy jobban lássam azt a híres trópusi vihart! Nem is volt igazán vihar, habár dörgött, villámlott: mégis szelídnek éreztük, nem olyan vadnak és gorombának, mint az otthoni förgetegeket. Lenyűgözve ácsorogtunk a kis kunyhó küszöbén. A távolabb eső lodzsa fényei, ott, ahol vacsoráztunk is, különös hangulatot adtak a vakfekete éjszakában gyémántfüggönyként lezúduló záporesőnek. Zoli le is fényképezte, annyira szép volt! Még egy kis ideig egymást átölelve bámultuk, aztán mégis aludni mentünk.)

 A mai napot pénzváltással kezdtük, mert tegnap este nem sikerült.

Amíg arra vártunk, hogy kinyisson a pénzváltó, szerettünk volna inni egy kávét és harapni valamit, mert tudtuk, hogy a nap hátralevő részét az erdőben fogjuk tölteni.

Végül sajnos – igazán szégyenkezve mondom – a Mc Donald’s-ban kötöttünk ki, mert csak azt találtuk nyitva reggel nyolckor, ahol kávéval tudtak szolgálni. De legalább, amíg a forró kávéval küzdöttem, gyönyörködhettem a tenger reggeli színeiben: ugyanis a gyorsétterem a part szélén álló pláza aljában várta vendégeit.

A sikeres pénzváltás után az ébredő Sandakan zsibongó utcáin keresztül újra megkerestük a „buszpályaudvart” (valljuk be, ez a megszólítás kissé nagyképű ahhoz képest, amiről szó van: néhány özönvíz előtti, levegőtlen tragacs, és a mellettük büszkén feszítő fiatal és csillogó Toyota minibuszok gyülekezete). Bár a maga módján igen nagy forgalmat bonyolított a koszos kis állomás.

Még tegnap este kiderítettük, hogy honnan indul a Sepilokba igyekvő bemónk (vagyis az egyik roggyant csotrogány), azt is megtudtuk, hogy kilenckor indul, és 5 RM-be fog kerülni fejenként. Azért a biztonság kedvéért ma reggel is megkérdeztünk egy helyi figurát, illetve ennél még fontosabb volt kiderítenünk, hogy holnapi uticélunk felé honnan indul busz.

Azt hamar megtudtuk, hogy Sepilokba, az orángután-rehabilitációs központba éppen a mellettünk álló bemó indul kilenckor. Ám ezen a ponton a történet tündérmesévé változik (bár nekem eddig is az volt már)…!

A magashátú, levegőtlen járgányban ült egy ötven körüli, kínainak látszó hölgy, akiről patakokban folyt a veríték (tudni lehetett, hogy ránk is ez a sors vár, hiszen hamarosan felszállunk erre a járatra). Amíg az előbb említett alacsony fickóval próbáltuk megértetni magunkat, ő kedvesen és folyékony angolsággal szólt ki a buszból: megkérdezte, miben segíthet?

Elismételtük neki is, hogy ma Sepilokba mennénk, és úgy értettük, ez lesz a buszunk. Viszont holnap Sukauba szeretnénk eljutni, de nem tudjuk, melyik buszt keressük. Ekkor előkerült egy rejtélyes név, Mr. Choy… Ha felvesszük vele a kapcsolatot, 50 RM-ért elvisz bennünket Sukauba! A saját kocsiján, ami kényelmesebb, mint a bemó, és nagyjából ugyanannyi a viteldíj. Mr. Choy telefonszámát a néni felírta nekünk egy papírra.

Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy hívjunk fel egy idegent itt Malájziában, Zoli a meghökkenés leghalványabb jele nélkül bólogatott és mosolygott az asszonyra! Miért? Mert ő tudja, ki az a Mr. Choy! Nem ismeri persze személyesen, de olvasott róla a neten, hogy ő itt igencsak ismert személy, tényleg fel kell hívnod, és tényleg ennyiért visz el Sukauba! Még a telefonszámot is megtalálod a neten (de azért ide is leírom, hátha valakinek kapóra jön:019 536 1889 ). Már nincs is mit csodálkozni azon, hogy ez a szám ugyanaz, amit a kínai hölgy felírt nekünk a cetlire…

Mivel a maláj szaunaként is funkcionáló fedett hintó (vagyis a tragacs, a bemó) hamarosan indul, felkapaszkodtunk rá. Az út nagy részében Zoli és a kínai hölgy próbáltak hangüzenetet hagyni Mr. Choynak (ez a megoldás még nem ért el hozzánk. Nem sms-t írnak, hanem felmondják a szöveget a telefon hangrögzítőjére, és elküldik egymásnak, mire a másik hasonlóan tömören válaszol. Telefonálnak, de mégse. Üzengetnek a saját hangjukon). Szóval a híres és elfoglalt Mr. Choyt nem hívták fel, mert a néni se bolondult meg, hogy költsön két idegen turistára, ráadásul ez a Choy folyton úton van, csak ne telefonáljon vezetés közben. Nem mintha itt a rendőrségi jelenlét meg a szabályok annyira érezhetőek lennének…

Én már rég az ablakon bámultam kifelé, eleinte még azon elmélkedve, hogy vajon mi esélye van annak, hogy a Sepiloki busz mellett ácsorogva (ami, mondanom se kell, tök máshol volt, mint amit tegnap lebeszéltünk) a holnapi uticél, Sukau iránt érdeklődve belebotlunk valakibe (vagyis ő cseppent mellénk, vagyis ő már ott várt ránk…), aki jól ismeri a rejtélyes Mr. Choyt, és segít elintézni a holnapi privát utazásunkat? Egy szempillantás alatt?

Azután gondolataim egész máshová szaladtak, amíg az elsuhanó, és mélyen lehangoló tájat bambultam. A néni és Zoli viszont remekül elbeszélgettek, nagyokat nevettek azon, hogy a hölgy megkérte Zolit, mondjon rá a telefonra néhány barátságos mondatot egy kedves kínai barátjának, akivel ő hajdanán együtt dolgozott, aztán a férfi híres lett és gazdag, míg ő sajnos nem lett az. De biztos benne, hogy az illető örülne Zoli szívélyes üzenetének… Mondjuk én nem fogom, hogy miért örülne valaki egy ismeretlen országból jött idegen turista kedves üzenetének, de a néni kislányos öröme mellett nem illett volna kételkedni a dologban.

Néhány km-rel a sepiloki orángután-központ előtt újabb meghökkentő fordulat állt be a történetünkben: a jó kedélyű, intelligens kínai hölgy váratlanul, egy kurta búcsú után leszállt a buszról! Na ezen már Zoli is meghökkent, csak pislogott azon gondolkodva, hogy akkor most mi lesz ezzel a Mr. Choy-jal? Ugyanis a néni ezidáig nem igen tudott még kapcsolatba lépni vele. Én jót nevettem a dolgon, azzal vigasztaltam, hogy úgyis minden meg fog oldódni! Nem mintha túlzottan aggódott volna, csak furcsállta, hogy a kedves asszony ilyen váratlanul magunkra hagyott bennünket.

 9:⁴⁵ –re értünk a 25km távolsában fekvő Sepilokba, ahol végre dzsungel vett körül bennünket. Nem esőerdő, főleg nem őserdő, de azért dzsungel. (A busz végül csak 4 RM-be került fejenként).

10 óra előtt 10 perccel már az orángután-rehabilitációs központ fából készült hídján lépkedtünk a réges-rég elfeledett álmaim megvalósulása felé. Fából épült az a kis terasz vagy „nézőtér” is, ami a híd kiszélesítésével jött létre, és ahol már sokan várták a tízórai etetést.

Egyre növekvő izgalommal kerestünk magunknak helyet, ahonnan jól látunk majd mindent (rég nem találkoztam az önzés ilyen erős démonával magamban, ami minden mást elsodorva mondogatta nekem: „soha nem gondoltad, hogy valaha is eljuthatsz ide! Olyan nem fordulhat elő, hogy Te nem látod rendesen az orángutánokat!!! Minden letaposott láb és könyökkel megrepesztett borda megbocsátható ebben a helyzetben! Hiszen ez a Te álmod volt…”) Hm, persze ez csak vicc. Időben érkeztünk, hogy találjunk megfelelő helyet a sokaságban :).

Egyelőre nem volt mit látni, a párás hőségben is lúdbőrözve, áhítattal próbáltuk minden érzékünkkel felfogni a dzsungel hangjait, színeit, illatát.

Előttünk óriásfák magasodtak, némelyik irtózatosan nagy támasztó vagy légzőgyökerekkel kápráztatott el bennünket. A gyér aljnövényzetre sok jókora levél hullott, ezek szárazan takarták be a talajt. Mindenfelé gyönyörű pillangók repkedtek a lombkoronán átszűrődő napfényben. A zenei aláfestést millió kabóca szolgáltatta.

Tényleg elbűvölt bennünket a tudat, hogy itt állunk Borneó egy pici dzsungel-foltjában (sajnos messze földön valóban nincs több), és izgalommal várunk valakikre, akik azelőtt olyan fontosak voltak a számomra.

S ahogy a fák közé feszített kötél megrezdült, idegszálaink vele rezdültek: ha a kötél mozog, akkor valaki mozgatja! Úristen, jönnek!!!

 Elsőnek egy kék ruhába öltözött maláj férfi jelent meg a nagyjából 10m távolságban álló magas fa köré épített padozaton. Háton hordozható kosárban hozta a banánt és más gyümölcsöket. Kipakolta a finomságokat a kis teraszra, majd hívni kezdte a „vendégeket”.

Először egy négy-ötéves forma kis hím jelent meg, aki azonnal csemegézni kezdett, noha nem tűnt túlságosan éhesnek. Hamarosan egy kisebb is érkezett, ő is belekóstolt a reggelibe. Aztán úgy döntöttek, inkább birkóznak egyet. 15perc elteltével a férfi lassú léptekkel távozott. Még 15 percig csodálhattuk ezeket a rendkívüli lényeket, majd ők is elpárologtak (talán nem szerencsés így megfogalmazni, hogy elindultak a dolgukra, mert most ezt úgy látom magam előtt, ahogy a vörös majmok a párás levegőben feloldódnak…)

Szóval egy idő után ismét csak a kabócák és pillangók vettek körül bennünket, a köteleket még a szél sem lengette. Az etetőn hagyott gyümölcsöket viszont élelmes fekete mókusok rohamozták meg, de ebben a helyzetben ők nem nagyon kötötték le a figyelmünket.

Sétálni indultunk a fahídon, ami elvezetett még egy darabon az erőben, mielőtt a kijárat felé vitt volna. Reméltük, hogy látunk valami érdekeset – nyilván titokban kóbor orángutánra vágytunk, de szinte bármivel beértük volna.

Más történetekben ilyenkor következik a „sajnos azonban…” De ez egy különleges kaland, ezért azt kell írnom, hogy:

…még csak az első kanyarig jutottunk, amikor észrevettük, hogy látogatók egy csoportja tömörül egy helyen és valamit fotóznak. Nem hittünk a szemünknek! A fahíd korlátján az iménti látványetetés egyik főhőse nézelődött (nem a kék ruhás ember, bár ő is mellette állt, nehogy baleset történjen). A vörös kisember karjai, lábai egy-egy ágat markoltak. Így pislogott ránk és rutinosan hagyta, hogy mindenki szép sorban lefotózza. Esküszöm, be is volt tanítva erre! (Na jó, remélem, hogy nem…)

Tudni kell, hogy mi sosem készítünk selfie-t, nem fotózzuk egymást sem azokon a helyeken, ahol járunk. Nevetünk a sok gyagyás turistán, akik ezt már kínosan túlzásba viszik.

Csakhogy ez most itt egy (többé-kevésbé) vadon élő orángután, egyetlen méterre tőlem!!!

Óvatosan odaálltam mellé, Zoli pedig elkészítette életem legértékesebb fotóját. (Még nem láttam, de nagyon remélem, hogy vállalhatóan nézek ki rajta :) )

…Hű, az anyját! (azért ennél sokkal közelebb volt, csak egye méterre nagyjából...) Sajnos tovább kellett sétálnunk, még mások is vártak a fiatal művészúrra, hogy lefotózhassák.

Olyan utakon sétáltunk, ahol egyedül lehettünk előbbi élményeinkkel - más nem jött utánunk. Azért koránt sem voltunk egyedül.

Ahogy tegnap kishíján eltapostam a varánuszt, most csak azért nem léptem rá a disznófarkú makákóra, mert másfél méterrel a fahíd alatt menetelt.

Egy pillanatra kővé dermedtünk, nehogy elriasszuk, de igazából tudomást se vett rólunk. Addig követtük, amíg meg nem pillantottuk az egész csapatot: nagy hím, nőstények, kölykök – minden.

Mellettük kisebb fekete alakok játszadoztak, de sajnos nem láttuk jól, milyen majmok voltak.

Mivel a délelőtti látogatási időnk lassan lejárt, meg kellett kérdeznünk a gondozót, hogy visszajöhetünk-e még? Szerencsére a délelőtt váltott jegyünkkel (túristáknak 30RM a felnőtt, helyieknek viszont csak 5RM!!! +10 RM a fotósjegy – utólag azonban azt gondolom, fölösleges volt venni, mert senki nem ellenőrzi, hogy fotósjeggyel kattintgatsz-e…), tehát a délelőtt megváltott jegyünkkel délután kettőkor ismét beléphetünk, háromkor lesz a következő etetés.

Így átballagtunk az út túloldalán nyíló „sun bear” (maláj napmedve) –mentő központba, ahol a világ legkisebb mackóit igyekeznek megmenteni a kipusztulástól.

Irtózatos szerencsesorozatunk folytatódni látszott. Jóval a többi látogató után érkeztünk, mert szinte utolsóként hagytuk el az oráng-központot. Így a sok ember már odébb állt a medvék kifutója elől, viszont az ebédjük akkor érkezett! Sikerült hát lefotóznunk a maláj-medvék etetését!

Közben félelmetes hangokat hallottunk a közeli dzsungelből, amit már az oráng-központban is érzékeltünk. Én jól ismerem, milyen hangot képesek kiadni a felnőtt hím orángutánok, és egyre nőtt bennem a vágy, hogy bepillanthassak a központ eldugott részébe, ahol az igazi orángutánokat rejtegetik. Mintha a valódi esőerdő, az igazi mentési munkák tőlünk elzártan működnének, nekünk pedig csak ezt a két cuki kis hímet engednék látni. Sőt, az egyiket még arra is betanították, hogyan pózoljon a látogatók kamerái előtt…

Itt, a maláj medvék kifutója előtti látogatói részen egy nagyon szimpatikus munkatárs mindenre kiterjedően válaszolgatott a turisták kérdéseire. Egy férfi megelőzött azzal, hogy a félelmetes hang felől érdeklődjön. A medve-menhely bölcs és intelligens szakembere ezúttal is tökéletes angolsággal felelt arra a kérdésre, mi adja ki ezt a hátborzongató hangot:

- T-rex!

Hát az oránghím mellett ez lett volna a másik tippem. Aztán elmesélte, hogy öt szerencsétlen sorsú kiselefántot is gondoznak a telepen, belőlük tör fel ez a rivallás. Majd hosszasan beszélt a medvék és az elefántok szomorú helyzetéről, amit a pálmatermesztő cégeknek köszönhetnek.

Ezek után még pont két óránk maradt kettőig. Úgy döntöttünk, nem a drága cafetériában nézünk valami ennivaló és víz után, hanem kisétálunk a főútig, mert emlékeztünk rá, hogy idefelé láttunk egy boltot valahol. Fél óra bandukolás után meg is találtuk, vettünk isteni puha tésztájú sütit (bunny), és vizet, amit ott a kőre leülve el is fogyasztottunk. Jóllakottan indultunk visszafelé.

Bár még mindig sok idő volt kettőig, én mindenképpen az elsők között akartam bemenni a központba (mondjuk az első kettő között), hogy ezúttal a legjobb helyről láthassam az etetésre érkező állatokat.

Ekkor azonban észrevettük a rejtélyes kínai hölgyet, amint egy árnyékos helyen üldögélt és éppen a száját rúzsozta. Odamentünk hozzá, főleg azért, hogy megtudjuk, sikerült-e kapcsolatba lépnie Mr. Choy-jal. Amikor meglátott minket, nagyot nevetett és azt mondta, hogy ha körbeutazzuk is a Földet, valahol mindig találkozunk! Aztán Zolival újra a hangüzenetes játékot kezdték játszani, így én jobbnak láttam elbúcsúzni tőlük, hogy elfoglaljak egy, a bejutás szempontjából tökéletes stratégiai helyet a kapu közelében.

Kisvártatva Zoli utánam jött és elmesélte, hogy Mr. Choy holnap egy órakor ott lesz értünk a sandakani City Star hotelnél – ha minden igaz.

 A második belépéskor szerencsére még alig lézengett arrafelé valaki rajtunk kívül, így békés csendben lépegethettünk végig a hídon (ami szinte lehetetlen egyébként, mert a fahídra fémléceket erősítettek, ami iszonyúan zörög. Zoli szerint azért csinálták, hogy el ne csússzon senki, aki monszun idején jár arra – szerintem viszont azért, hogy minden állat idejében meghallja, hogy emberek közelítenek.)

Szóval a pillangók könnyedségével igyekeztünk eljutni a látogatói teraszra. Miénk a legjobb hely, hurrá! Igaz, hogy a nap totál szembe süt, lehetetlen lesz fotózni, főleg az én kis gépemmel. De nem baj, az életem árán is őrzöm azt az 50cm-t, amit kettőnknek foglaltam! Csakhogy még egy egész óra van az etetésig, így azt találtuk ki, hogy felváltva sétálunk, nézelődünk. Mivel én nagyon jól elvoltam a terasznak az etetőfához legközelebb eső pontján, boldogan olvadtam egybe a dzsungellel, ezért elsőként Zoli indult nézelődni.

Amikor visszajött, fülig érő szájjal mesélte el, hogy az orángkölyök a korláton állva várta őt! Fél méterre álltak egymástól, úgy engedte magát fotózni…! Lebiggyedt a szám, mert a hozzám közel eső területen senki nem mozgolódott, csak a kabócák daloltak veszettül, és a nap tűzött vakítóan a szemembe. Annak viszont nagyon örültem, hogy ilyen mázlija volt! Ha én sétáltam volna arra, nem készülhetett volna ennyire jó kép erről a megismételhetetlen pillanatról!

Nem beszélgethettünk hosszasan a dologról, mert – noha még messze volt az ebédidő – egymás után jelentek meg a vörös erdei emberek az etető közelében! Egy rakás képet tudtunk készíteni, irtó aktívnak mutatkoztak.

Három órakor megjelent a kosaras ember, ezúttal zöldségeket hozott. Bár a hasuk már kezdett megtelni, egymás után bukkantak elő az állatok. Az eddig látott három fiatal, és utolsóként egy negyedik, aki nagyobbra nőtt a többinél. Hamarosan észrevettünk egy ici-pici lábacskát az oldalán! Ettől kezdve a kölyök és az anyja lettek a sztárok, bár a többiek is adtak számunkra elég fotóznivalót.

Szédületes élmény részesei lehettünk, a fényképek pedig pótolhatatlanok!

 Ezután sajnos sietnünk kellett, hogy elérjük az utolsó, négy órakor induló buszt. Csakhogy a tragacs, amit vártunk, nem nagyon akart megérkezni. Egyetlen minibusz állt a parkolóban, ami drágább volt, mint a miénk, és eleinte ellen is álltunk a lehetőségnek, hogy azzal menjünk haza. De egyre kiélezettebbé vált a helyzet: ez perceken belül indul, a mi buszunk viszont sehol sincs… Mondjuk én nem estem volna kétségbe, ha Sepilokban ragadunk, de azért nem ez volt a cél… 6 RM-ért mégiscsak a jókiállású Toyotát választottuk, mielőtt itt hagy bennünket. A fejenként 2 RM többletkiadás megérte, mert biztossá vált a hazajutás és még légkondi is volt benne!

Harminc perc múlva értünk Sandakanba, jól esett végre lezuhanyozni a hotelben.

Amúgy rendkívül jól bírom a hőséget, teljesen más, mint otthon! Fülledt, párás a levegő, csurog rajtad a veríték, mégsem vagy büdös, sőt, inkább élvezed… Kilépsz a légkondícionált hotelből, és nekiütközöl a forróságnak, ami ráadásul édes illatú! Mesébe illő élmény!

 Némi pihenés (írás és fotókatawinchesterreáttöltögetés-nemmásolja-idegesvagyok-nembajnemfigyelekodaénírokaddig-szeretlek) után vacsorázni indultunk.

Gazdagabbak lettünk két mangóval, egy pár sárga-fekete strandpapuccsal, és egy bőséges vacsorával, ami után majd’ szétpukkadtam. (Ezúttal a sarki indiai étteremben vacsoráztunk, csirkével, zöldséggel töltött palacsintát, aminek a neve chapati)

Ez nem is olyan vicces ám: itthon még féltem, hogy mit fogok én enni Ázsiában, hiszen a csípős ízekkel hadilábon állok. De nem minden annyira fűszeres, így annyit eszem, mint egy malac (lassan úgy is nézek ki), főleg, hogy egész nap kísértésnek vagyok kitéve az illatok és bódék miatt! Mondtam Zolinak, hogy hazafelé már két jegyet kell venni nekem a gépre…

- Az nehéz lesz, már meg van a jegy…

- Akkor engem szét fognak ültetni…! Az egyikünk melletted ül, a másik lehet, hogy a csomagtérben… :)

 Reggel elsétáltunk valameddig, hogy kávé és valami reggeli után nézzünk. Vettünk helyi sütiket és jegeskávét. A szobánkban fogyasztottuk el – már ami maradt a kávémból, ugyanis ez aludobozos típus, és nyitáskor a felét magamra borítottam. A vadi-új fehér pólómra és az utazófarmeromra. Nyugalom, van még időnk, kimosom. Azután hajszárítóval szárítgatom. Induláskor úgy gondolom, mindegy, kint egy perc alatt megszárad…

 3. repülés: Kl - Sandakan, Borneo

 Elballagtunk zsákjainkkal a Skybus indulási helyéhez, a vasútállomás alatti parkolóba. Már tudtuk, hogy mennek itt a dolgok: 11 RM fejenként befizet, csomag berak alulra, leül, ahová tud, aztán indulás!

13:³⁰ –kor szálltunk fel az AirAsia fapados járatával (nincs kaja, nincs tablet), viszont ezúttal az ablak mellé ülhettünk.

16:⁰⁵ –kor szálltunk le Borneó szigetén. A világ harmadik legnagyobb szigetének északi része tartozik Malájziához, a többi már Indonézia (illetve itt északon fekszik a kis Brunei szultanátus).

Sandakan város kicsi repterén szálltunk ki a gépből. Az internetes információk szerint, amikor kimész a terminálról a városba, elindulsz jobbra, ott találsz egy körforgalmat, azon túl egy buszmegállót… Ez pontosan így van, egyetlen apró gond adódhat: nincs egy tábla vagy menetrend vagy valami, amiből kiderül, mikor várható a következő busz.

Egy ideig üldögéltünk ott, viszonylag tanácstalanul, udvariasan elutasítottunk egy csomó autóst, akik transzportra ajánlkoztak. De ahogy telt az idő, kezdtük átgondolni a helyzetünket. Ekkor megállt mellettünk egy taxis, és megkérdezte, merre tartunk? Zoli megbeszélte vele, hogy 20RM-ért elvisz bennünket a City Star Hotelhez (busszal 2RM lett volna!!! A durva különbség ellenére mégis úgy éreztük, megéri ez a kiadás, hogy gyorsan, kényelmesen a hotelbe juthassunk. A busztól ugyanis még bolyongani kellett volna, hogy eljussunk a szállásunkra, és eddigi tapasztalataink nem hagyták, hogy elbizakodottá váljunk tájékozódási képességeinket illetően…).

A sandakani City Star Hotelben érdekesen indult a szoba elfoglalása: a kalácsképű recepciós fiú nem beszélt angolul, legalábbis érteni nem értett, az biztos. A foglalás nem számítógépen került rögzítésre, vagy ha igen, ő nem tudott erről – mindenáron szerette volna, ha kifizetjük az itt eltöltendő két éjszakát előre. Csakhogy ez már megtörtént még otthonról a foglaláskor… Mindenesetre elfoglaltuk a szobát végre, hagytuk, hagy tipródjon a dolgon szegény, hiszen mi rendeztük a számlát, a hotel problémája, ha nem találja erről a bizonyítékot.

A szobánk egészen rendben van, a kilátás viszont tragikus, mert egy mocskos, lepusztult lakótömböt látunk az ablakon túl…

Frissítő zuhany után csavarogni indultunk. A város szélén a lemenő napban fürdőző, zsongó-bongó vásárba botlottunk, minden pultról frissen sütött hús illata ingerelte érzékeinket, eszméletlen illat-és látványorgia lepett meg bennünket.

Mangók és dinnyék

Vettünk sült tésztát (mee goreng) a biztonság kedvéért, de kipróbáltuk a szatét (satay) is: hurkapálcikára tűzött hús, amit nyílt láng fölött egy rácson sütögetnek. Ez éppen a csirke püspökfalatja volt (a fiatalember mondta, hogy „chicken-ass”-ről van szó), nem ízlett olyan nagyon, de azért elfogyott. Desszertnek csokis fánkot választottunk. Mindezzel leballagtunk a tengerhez, de mivel végestelen végig vendéglőkhöz tartozó teraszokon asztaloknál ültek a népek, mi tőlük távolabb, a kőszegélyre ültünk. Ott fogyasztottuk el vacsoránkat – kiscicák és óriási patkányok társaságában.

Ekkor még nem tudtam, micsoda luxus, hogy fél kilencig alhatok: sem az elmúlt napokban, sem a következőkben nem lesz rá példa.

 Ettől függetlenül alig bírtam kikecmeregni az ágyból (ebben lehet némi szerepe a 24 órán át tartó utazásnak, és az azt követő végkimerülésig tartó csavargásnak).

 A mai napon azt terveztük, hogy délelőtt meglátogatjuk a közeli (?) mecsetet és a parkot, a déli órákban behúzódunk valahová pihenni, hűsölni, délután pedig megcsodáljuk a Petronas ikertornyokat és a város legmagasabb tornyát, a KL Towert, ami ma a 7. legmagasabb telekommunikációs tornyon a világon.

 Kirándulásunk 9¹⁵ -kor vette kezdetét. A nemzeti mecset egyben iszlám múzeum, ahová turisták is beléphetnek: mezítláb, nők lila köntösben, ami ott bérelhető. Mi nem mentünk be, csak kívülről fotóztuk.

 Kellemes távolságban találtuk meg a parkot, amely pihenésre, kikapcsolódásra, sportra egyaránt alkalmas zöld terület, mint a Városliget, még egy szépen kialakított, mesterséges tóval is büszkélkedhet. Izgalmas trópusi fafajok, friss levegő, nem túl sok ember… mi kell még a boldogsághoz?

 Folytatva utunkat elhaladtunk a textil múzeum és a Planetárium épülete előtt is. Valójában a madárparkot kerestük, amit Kuala Lumpur (továbbiakban KL) fő látványosságai közé sorolnak. Előbb azonban a szarvaspark esik útba, ahol néhány pettyes szarvas egy nem túl tágas kifutón legelészik. Nem került semmibe, ennyit mindenképpen megért, hogy benéztünk.

 A madárparkkal kapcsolatban sok helyen olvastuk, hogy kitűnő családi program, mert a színes szárnyasok szinte szabadon vannak, csak nem annyira, hogy el tudjanak repülni. Igazán nagy területen rengeteg fajt láttunk. A bakcsónál kezdtünk gyanakodni: mintha itt nem csupa őshonos ázsiai madarat tartanának… A baglyok, flamingók és arapapagájok előtt azért már viszonylag biztosak lehettünk benne, hogy itt nem arról van szó, hogy a turistáknak mutatják meg az ázsiai fajokat, hanem arról, hogy a malájoknak gyűjtik össze a világ különböző szárnyasait. Nincs is ezzel baj, csak másra számítottunk. De hát így van ez, ha két biológiatanár utazik:

- Ez milyen növény?

- Nem tom…

- Én se… :)

Út közben viszont kis híján ráléptem egy jókora varánuszra, lehetett vagy 80cm, és láthatóan azon a környéken lakott, a dombot borító avarban. Amikor megijesztettük sietős lépteinkkel, bosszúsan odébbállt (ezzel ő ijesztve meg minket, mert mozgása a levelek hirtelen zörgésével járt), de arra még adott lehetőséget, hogy készítsünk róla néhány képet, amíg lenézően végigmért bennünket. Néhány másodpercig tartott a találkozás, ami után mosolyogva folytattuk utunkat.

 Délben a Central Market fedett bazárjában pihentünk meg, mert igyekeztük óvni magunkat a déli naptól (noha naptejjel bőségesen felszerelkeztünk). Ekkor ittunk először a leghíresebb maláj kávézó, az Old Town Cafe white koffee –jából. A fehér kávét úgy készítik, hogy a kávébabot cukorral, esetenként margarinnal együtt pörkölik. Isteni íze van, pedig én már jó ideje nem szeretem a kávét. Lehet, hogy a szervezetem egyszerűen csak a legjobbat hajlandó elfogadni… :)

 Délután aztán ismét nyakunkba vettük a várost, cél a Petronas cég híres kettős felhőkarcolója és a „közelében” álló KL Tower.

Az ikreket se vége, se hossza gyaloglás után értük el (azt hinnéd, egy 452 méteres felhőkarcolót könnyű észrevenni, ami igaz, de hogy eljuss hozzá és megérintsd, az már igényel némi kitartást!). Ezüstösen csillogva fenségesen magasodnak a város fölé, megdöbbentő végtelenséggel nyúlnak az égig. Szemkápráztató csillogásuk és meghökkentő méreteik természetesen sok turistát vonzanak.  A mi tervünk mégsem az volt, hogy bemenjünk és megelégedjünk azzal, hogy csupán a 41. emeletről nézelődjünk le a városra. Eddig visz fel ugyanis a turista-lift.

Átballagtunk a KL Tower lábához (ismét a nehezebbik végén ragadva meg az élményt, mert mondani sem kell, a „közelben” álló toronyhoz jó kis séta vezet, a végén hegymenettel).

 A KL toronyban (malájul „menara”) profi kiszolgálás fogad. 50 RM-ért a legfelső szintre visz fel a lift, melyben minden csillog-villog. A jegy mellé két kisüveges vizet kaptunk, amelyeknek formája a tornyot mintázza. Kiszállva a liftből pár lépés a külső folyosó, ahol már a kutya sem figyel rád, és ha szerencséd van, teljesen háborítatlanul adhatod át magad a látványnak: a folyosó 360° -ban körbejárható, nekem nyakig érő (mondjuk 150cm magas) üvegfal akadályozza meg, hogy az ember kiessen vagy kiugorjon. Bár ha épp ezt a tornyot szemeli ki valaki, hogy öngyilkos legyen, nyugodtan megteheti, senki nem fogja észrevenni, hogy kevesebb turista jött le, mint amennyi felment. Viszont ebből a magasságból – 335 m – az eredmény is garantálható, sok nem maradna az illetőből. No, de ne legyünk ennyire morbidak.

 A hatalmas város innen jól szemügyre vehető, és a Petronas ikrek tényleg nagyon közelinek tűnnek. Sajnos nem szemből látod őket, hanem oldalról, de azért így sem csúnyák. (Szemből fotózni csak úgy tudod „szemmagasságból”, ha egy vezércselhez folyamodsz – mi ezt utazásunk utolsó napjaira tartogatjuk! Addig pedig a KL Tower-ből és a talajszintről próbáltuk befogni a látványt. A Petronas-ikrek előtt ugyanis egy hosszanti tér terül el, ahonnan - dacára a sok turistának -, elég jól lehet fotózni az épületet.)

 Hatkor bezár az épület, addig van időd várakozni a fotózáshoz megfelelő fényekre.

Hazafelé menet megint csak szétcsavarogtuk az agyunkat…:)

 Jóleső frissítő zuhany.

Természetesen este sem bírtunk magunkkal, újra nyakunkba vettük a várost.

Az úti cél: a Bukit Bintang nevű városrész. Annyiban megkegyelmeztünk magunknak, hogy ezúttal magasvasúttal, a monorail-lel mentünk, mert amúgy is ki akartuk próbálni, ha már ott vagyunk. Jópofa, kissé félelmetes, ahogy egyetlen, 50cm széles betoncsíkon egyensúlyozik sietős tempóban… Belülről egyébként a mi új metrószerelvényeinkre hasonlít, amelyek a 2-es és a 4-es vonalon futnak.

 Bukit Bintang is egy izgalmas, zsongó forgatag, a Chinatown-hoz hasonlóan, csak valamivel nagyobb területen. Rengeteg a bevásárlóközpont itt, ahova turisták tömegei jönnek: nézelődni, vagy konkrét céllal (Pl. komoly bevásárló-turizmus működik a Szingapúrból érkező vevőkörből.) Iszonyú sok ember hömpölyög az utcákon, legnagyobb részük turista, a többiek meg azok, akik belőlük élnek.

A mindenhonnan kitiltott, különleges szagú gyümölcs, a durián

A Bukit Bintang forgataga

 Abban a városrészben, ahol a szállásunk van, sok látássérült embert láttam, itt pedig a csonka, vagy teljesen nyomorék előadóművészek láttán szorult el a szívünk. Ők is a forgatag részei, a vacsorázók mellett elhaladva keresik a kenyerüket, miközben csodálatos hangon énekelnek – valaki csupán a kezein támaszkodva.

 Üdítő változatosságot jelentett, amikor az egyik sarkon ismét élőzenét hallottunk, és mindhárom énekes a saját lábán állt…

 Azt terveztük, hogy végre egy egyszerű utcai árus izgalmas kocsijáról vacsorázunk, de végül a forgatag közepén egy nagykonyha zsúfolt asztalai mellé ültünk le. Óriási és változatosnak tűnő étlappal – és nekem kissé túlságosan is erőszakos stílussal invitáltak bennünket: nem állhattunk ellen tovább.

Ismét tésztát rendeltem, ez most másfajta volt, mint a tegnapi. A tengeri herkentyűk nem zavartak benne, kivéve a sok téglalap alakú, vékony valamit, amiről azóta sem tudjuk, mi lehetett. Szerencsére Zoli hagyott egy kicsit az övéből, ami azért sokkal finomabb volt, így nem kellett éhesen lefeküdnöm. :)

A Chinatown nappal

Jellegzetes vendéglátó egység

Egy izgalmas konyha, hatalmas wokokkal, hozzávalókkal

14⁰⁵: Kilépve a terminálról, arcunk Ázsia forró, édes illatú levegőjébe ütközött! Nem élvezhettük sokáig a pillanatot, mert meg kellett keresnünk a vonatot, ami a KLIA1-ről átvisz a KLIA2-re (a Kuala Lumpur-i reptér termináljai). Ez 2 RM- be (maláj ringit) kerül, és azért fontos, mert itt található a SKYBUS, ami 11 RM-ért visz be a városba, a vasútállomás parkolójába. A vonattal is be lehet menni a városba, de az 35 RM-be kerül – a SKYBUS tehát a legolcsóbb megoldás. Főleg, ha az embernek azon a környéken van a szállása. Egyébként ez az út forgalomtól függően majdnem egy óra, mert 60km-t tesz meg a reptértől a központig.

 Ezek után vette kezdetét az a kálvária, amit az 5 percre található szállásunk, a Prescott Hotel megtalálása jelentett. Érdemes térképet szerezni a környékről, hogy senki ne járjon úgy, ahogyan mi… A Prescott a Jalan Sambathan-on áll (a „jalan” azt jelenti: „út”). Amikor úgy láttuk, egyedül nem fogjuk egyhamar megtalálni, megkérdeztünk több helyit is. Hihetetlen, de senki nem tudta, hol van a Jalan Sambathan 10, pedig itt laknak. Hosszas szenvedés után egyszer csak megpillantottuk: egy fa mögé rejtőzött el, ha egyet arrébb léptél, már nem láttad! Noha a Skybus is elszáguldott előtte, sikerült a bolondját járatnia velünk! Mondjuk én nem bosszankodtam cseppet sem, fáradtan csodáltam az előttem feltáruló bámulatos világot, amíg a gatyarohasztó forróságban caplattunk a nagy zsákjainkkal.(Azóta kiderült, hogy van egy főút, amit Jalan Sambathan-nak hívnak, és a számozott, ugyanilyen nevű utak ennek leágazásai. De hogy a helyieknek gőzük sem volt, merre keressük a miénket, az nagyon vicces. Így utólag…)

 Izzadtan és fáradtan tértünk be végül a Hotel Prescottba. Édesen mosolygó, fekete arcú (indiai jellegű) portások üdvözöltek bennünket elsőként. A szobánkért 100(szobaár)+10(szervízdíj)+6(adó) RM-et fizettünk egy éjszakára. Nem luxuslakosztály, de megfelelőnek tűnt. Zuhanyzás után felfrissülve, megújult lendülettel útnak indultunk, hogy felfedezzük a várost.

 Bár szombat van, nap közben is nagy a nyüzsgés – este pedig egyes városrészek bazári és kulináris forgataggá változnak. Otthon sikítófrászt kapnék ennyi embertől, most viszont nem szűnő érdeklődéssel bámultam a különféle ázsiai népek hasonló és eltérő vonásait.

 Ezen az első esténken a Chinatown nevű kínai negyedben csavarogtunk. Mivel a térkép szerint nincs messze tőlünk, gyalog indultunk el. Nem bírtam volna ki ekkora utazás és a délutáni tévelygés után nagyobb gyaloglást, direkt közeli helyet választottunk. Azért jócskán elkoptattuk a lábunkat, mire odaértünk.

 Itt kell szólnom a helyi közlekedésről: valódi katasztrófa! Minden felől őrült tempóban száguldozó autósok, milliónyi robogós – aki gyalog jár, minden átkelésnél az Égiek kezébe helyezi az életét! Ezek nem tisztelnek se istent, se embert, lámpa ugyan van, még átkelési szándékot jelző gombot is nyomkodhatsz, de teljesen fölösleges! Amikor egy lélegzetvételnyi szünet adódik két kocsi vagy motoros között, akkor uccu neki! Futni kell! Egyébként is jobbkormányosak az autók, a forgalom fordított irányú. Ez eleve teljesen összezavarja az embert… Tehát iszonyúan kell koncentrálni, ha egyszerre szeretnénk haladni és életben maradni.

 A Chinatown-ban elköltött vacsora és néhány (32) RM után, szerettünk volna visszatérni a hotelbe, mert bőven ránk fért már egy kis pihenés. De a huncut Prescott ismét megtréfált bennünket, az utak összekuszálódtak, és az egész városrész azon kuncogott, hogy megint nem találjuk meg a szállásunkat… Valójában azt az utat kerestük, amely átvisz a folyó megfelelő oldalára, mert nincs híd, legalábbis nem tudtuk, hol van. Izzadtságban úszva kóricáltunk a koszos maláj utcákon, élveztük az édeskés illatú, párás levegőt a bőrünkön.

 Végül, a mégiscsak hosszúra nyúlt városnéző sétánk után sikerült visszatalálnunk a hotelbe, ahol újabb zuhany után félálomban zuhantunk be kényelmes ágyunkba. 40 óra után először.

Bár nálatok még csak kora délután van, jó éjszakát kívánunk!