A mai napot pénzváltással kezdtük, mert tegnap este nem sikerült.

Amíg arra vártunk, hogy kinyisson a pénzváltó, szerettünk volna inni egy kávét és harapni valamit, mert tudtuk, hogy a nap hátralevő részét az erdőben fogjuk tölteni.

Végül sajnos – igazán szégyenkezve mondom – a Mc Donald’s-ban kötöttünk ki, mert csak azt találtuk nyitva reggel nyolckor, ahol kávéval tudtak szolgálni. De legalább, amíg a forró kávéval küzdöttem, gyönyörködhettem a tenger reggeli színeiben: ugyanis a gyorsétterem a part szélén álló pláza aljában várta vendégeit.

A sikeres pénzváltás után az ébredő Sandakan zsibongó utcáin keresztül újra megkerestük a „buszpályaudvart” (valljuk be, ez a megszólítás kissé nagyképű ahhoz képest, amiről szó van: néhány özönvíz előtti, levegőtlen tragacs, és a mellettük büszkén feszítő fiatal és csillogó Toyota minibuszok gyülekezete). Bár a maga módján igen nagy forgalmat bonyolított a koszos kis állomás.

Még tegnap este kiderítettük, hogy honnan indul a Sepilokba igyekvő bemónk (vagyis az egyik roggyant csotrogány), azt is megtudtuk, hogy kilenckor indul, és 5 RM-be fog kerülni fejenként. Azért a biztonság kedvéért ma reggel is megkérdeztünk egy helyi figurát, illetve ennél még fontosabb volt kiderítenünk, hogy holnapi uticélunk felé honnan indul busz.

Azt hamar megtudtuk, hogy Sepilokba, az orángután-rehabilitációs központba éppen a mellettünk álló bemó indul kilenckor. Ám ezen a ponton a történet tündérmesévé változik (bár nekem eddig is az volt már)…!

A magashátú, levegőtlen járgányban ült egy ötven körüli, kínainak látszó hölgy, akiről patakokban folyt a veríték (tudni lehetett, hogy ránk is ez a sors vár, hiszen hamarosan felszállunk erre a járatra). Amíg az előbb említett alacsony fickóval próbáltuk megértetni magunkat, ő kedvesen és folyékony angolsággal szólt ki a buszból: megkérdezte, miben segíthet?

Elismételtük neki is, hogy ma Sepilokba mennénk, és úgy értettük, ez lesz a buszunk. Viszont holnap Sukauba szeretnénk eljutni, de nem tudjuk, melyik buszt keressük. Ekkor előkerült egy rejtélyes név, Mr. Choy… Ha felvesszük vele a kapcsolatot, 50 RM-ért elvisz bennünket Sukauba! A saját kocsiján, ami kényelmesebb, mint a bemó, és nagyjából ugyanannyi a viteldíj. Mr. Choy telefonszámát a néni felírta nekünk egy papírra.

Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy hívjunk fel egy idegent itt Malájziában, Zoli a meghökkenés leghalványabb jele nélkül bólogatott és mosolygott az asszonyra! Miért? Mert ő tudja, ki az a Mr. Choy! Nem ismeri persze személyesen, de olvasott róla a neten, hogy ő itt igencsak ismert személy, tényleg fel kell hívnod, és tényleg ennyiért visz el Sukauba! Még a telefonszámot is megtalálod a neten (de azért ide is leírom, hátha valakinek kapóra jön:019 536 1889 ). Már nincs is mit csodálkozni azon, hogy ez a szám ugyanaz, amit a kínai hölgy felírt nekünk a cetlire…

Mivel a maláj szaunaként is funkcionáló fedett hintó (vagyis a tragacs, a bemó) hamarosan indul, felkapaszkodtunk rá. Az út nagy részében Zoli és a kínai hölgy próbáltak hangüzenetet hagyni Mr. Choynak (ez a megoldás még nem ért el hozzánk. Nem sms-t írnak, hanem felmondják a szöveget a telefon hangrögzítőjére, és elküldik egymásnak, mire a másik hasonlóan tömören válaszol. Telefonálnak, de mégse. Üzengetnek a saját hangjukon). Szóval a híres és elfoglalt Mr. Choyt nem hívták fel, mert a néni se bolondult meg, hogy költsön két idegen turistára, ráadásul ez a Choy folyton úton van, csak ne telefonáljon vezetés közben. Nem mintha itt a rendőrségi jelenlét meg a szabályok annyira érezhetőek lennének…

Én már rég az ablakon bámultam kifelé, eleinte még azon elmélkedve, hogy vajon mi esélye van annak, hogy a Sepiloki busz mellett ácsorogva (ami, mondanom se kell, tök máshol volt, mint amit tegnap lebeszéltünk) a holnapi uticél, Sukau iránt érdeklődve belebotlunk valakibe (vagyis ő cseppent mellénk, vagyis ő már ott várt ránk…), aki jól ismeri a rejtélyes Mr. Choyt, és segít elintézni a holnapi privát utazásunkat? Egy szempillantás alatt?

Azután gondolataim egész máshová szaladtak, amíg az elsuhanó, és mélyen lehangoló tájat bambultam. A néni és Zoli viszont remekül elbeszélgettek, nagyokat nevettek azon, hogy a hölgy megkérte Zolit, mondjon rá a telefonra néhány barátságos mondatot egy kedves kínai barátjának, akivel ő hajdanán együtt dolgozott, aztán a férfi híres lett és gazdag, míg ő sajnos nem lett az. De biztos benne, hogy az illető örülne Zoli szívélyes üzenetének… Mondjuk én nem fogom, hogy miért örülne valaki egy ismeretlen országból jött idegen turista kedves üzenetének, de a néni kislányos öröme mellett nem illett volna kételkedni a dologban.

Néhány km-rel a sepiloki orángután-központ előtt újabb meghökkentő fordulat állt be a történetünkben: a jó kedélyű, intelligens kínai hölgy váratlanul, egy kurta búcsú után leszállt a buszról! Na ezen már Zoli is meghökkent, csak pislogott azon gondolkodva, hogy akkor most mi lesz ezzel a Mr. Choy-jal? Ugyanis a néni ezidáig nem igen tudott még kapcsolatba lépni vele. Én jót nevettem a dolgon, azzal vigasztaltam, hogy úgyis minden meg fog oldódni! Nem mintha túlzottan aggódott volna, csak furcsállta, hogy a kedves asszony ilyen váratlanul magunkra hagyott bennünket.

 9:⁴⁵ –re értünk a 25km távolsában fekvő Sepilokba, ahol végre dzsungel vett körül bennünket. Nem esőerdő, főleg nem őserdő, de azért dzsungel. (A busz végül csak 4 RM-be került fejenként).

10 óra előtt 10 perccel már az orángután-rehabilitációs központ fából készült hídján lépkedtünk a réges-rég elfeledett álmaim megvalósulása felé. Fából épült az a kis terasz vagy „nézőtér” is, ami a híd kiszélesítésével jött létre, és ahol már sokan várták a tízórai etetést.

Egyre növekvő izgalommal kerestünk magunknak helyet, ahonnan jól látunk majd mindent (rég nem találkoztam az önzés ilyen erős démonával magamban, ami minden mást elsodorva mondogatta nekem: „soha nem gondoltad, hogy valaha is eljuthatsz ide! Olyan nem fordulhat elő, hogy Te nem látod rendesen az orángutánokat!!! Minden letaposott láb és könyökkel megrepesztett borda megbocsátható ebben a helyzetben! Hiszen ez a Te álmod volt…”) Hm, persze ez csak vicc. Időben érkeztünk, hogy találjunk megfelelő helyet a sokaságban :).

Egyelőre nem volt mit látni, a párás hőségben is lúdbőrözve, áhítattal próbáltuk minden érzékünkkel felfogni a dzsungel hangjait, színeit, illatát.

Előttünk óriásfák magasodtak, némelyik irtózatosan nagy támasztó vagy légzőgyökerekkel kápráztatott el bennünket. A gyér aljnövényzetre sok jókora levél hullott, ezek szárazan takarták be a talajt. Mindenfelé gyönyörű pillangók repkedtek a lombkoronán átszűrődő napfényben. A zenei aláfestést millió kabóca szolgáltatta.

Tényleg elbűvölt bennünket a tudat, hogy itt állunk Borneó egy pici dzsungel-foltjában (sajnos messze földön valóban nincs több), és izgalommal várunk valakikre, akik azelőtt olyan fontosak voltak a számomra.

S ahogy a fák közé feszített kötél megrezdült, idegszálaink vele rezdültek: ha a kötél mozog, akkor valaki mozgatja! Úristen, jönnek!!!

 Elsőnek egy kék ruhába öltözött maláj férfi jelent meg a nagyjából 10m távolságban álló magas fa köré épített padozaton. Háton hordozható kosárban hozta a banánt és más gyümölcsöket. Kipakolta a finomságokat a kis teraszra, majd hívni kezdte a „vendégeket”.

Először egy négy-ötéves forma kis hím jelent meg, aki azonnal csemegézni kezdett, noha nem tűnt túlságosan éhesnek. Hamarosan egy kisebb is érkezett, ő is belekóstolt a reggelibe. Aztán úgy döntöttek, inkább birkóznak egyet. 15perc elteltével a férfi lassú léptekkel távozott. Még 15 percig csodálhattuk ezeket a rendkívüli lényeket, majd ők is elpárologtak (talán nem szerencsés így megfogalmazni, hogy elindultak a dolgukra, mert most ezt úgy látom magam előtt, ahogy a vörös majmok a párás levegőben feloldódnak…)

Szóval egy idő után ismét csak a kabócák és pillangók vettek körül bennünket, a köteleket még a szél sem lengette. Az etetőn hagyott gyümölcsöket viszont élelmes fekete mókusok rohamozták meg, de ebben a helyzetben ők nem nagyon kötötték le a figyelmünket.

Sétálni indultunk a fahídon, ami elvezetett még egy darabon az erőben, mielőtt a kijárat felé vitt volna. Reméltük, hogy látunk valami érdekeset – nyilván titokban kóbor orángutánra vágytunk, de szinte bármivel beértük volna.

Más történetekben ilyenkor következik a „sajnos azonban…” De ez egy különleges kaland, ezért azt kell írnom, hogy:

…még csak az első kanyarig jutottunk, amikor észrevettük, hogy látogatók egy csoportja tömörül egy helyen és valamit fotóznak. Nem hittünk a szemünknek! A fahíd korlátján az iménti látványetetés egyik főhőse nézelődött (nem a kék ruhás ember, bár ő is mellette állt, nehogy baleset történjen). A vörös kisember karjai, lábai egy-egy ágat markoltak. Így pislogott ránk és rutinosan hagyta, hogy mindenki szép sorban lefotózza. Esküszöm, be is volt tanítva erre! (Na jó, remélem, hogy nem…)

Tudni kell, hogy mi sosem készítünk selfie-t, nem fotózzuk egymást sem azokon a helyeken, ahol járunk. Nevetünk a sok gyagyás turistán, akik ezt már kínosan túlzásba viszik.

Csakhogy ez most itt egy (többé-kevésbé) vadon élő orángután, egyetlen méterre tőlem!!!

Óvatosan odaálltam mellé, Zoli pedig elkészítette életem legértékesebb fotóját. (Még nem láttam, de nagyon remélem, hogy vállalhatóan nézek ki rajta :) )

…Hű, az anyját! (azért ennél sokkal közelebb volt, csak egye méterre nagyjából...) Sajnos tovább kellett sétálnunk, még mások is vártak a fiatal művészúrra, hogy lefotózhassák.

Olyan utakon sétáltunk, ahol egyedül lehettünk előbbi élményeinkkel - más nem jött utánunk. Azért koránt sem voltunk egyedül.

Ahogy tegnap kishíján eltapostam a varánuszt, most csak azért nem léptem rá a disznófarkú makákóra, mert másfél méterrel a fahíd alatt menetelt.

Egy pillanatra kővé dermedtünk, nehogy elriasszuk, de igazából tudomást se vett rólunk. Addig követtük, amíg meg nem pillantottuk az egész csapatot: nagy hím, nőstények, kölykök – minden.

Mellettük kisebb fekete alakok játszadoztak, de sajnos nem láttuk jól, milyen majmok voltak.

Mivel a délelőtti látogatási időnk lassan lejárt, meg kellett kérdeznünk a gondozót, hogy visszajöhetünk-e még? Szerencsére a délelőtt váltott jegyünkkel (túristáknak 30RM a felnőtt, helyieknek viszont csak 5RM!!! +10 RM a fotósjegy – utólag azonban azt gondolom, fölösleges volt venni, mert senki nem ellenőrzi, hogy fotósjeggyel kattintgatsz-e…), tehát a délelőtt megváltott jegyünkkel délután kettőkor ismét beléphetünk, háromkor lesz a következő etetés.

Így átballagtunk az út túloldalán nyíló „sun bear” (maláj napmedve) –mentő központba, ahol a világ legkisebb mackóit igyekeznek megmenteni a kipusztulástól.

Irtózatos szerencsesorozatunk folytatódni látszott. Jóval a többi látogató után érkeztünk, mert szinte utolsóként hagytuk el az oráng-központot. Így a sok ember már odébb állt a medvék kifutója elől, viszont az ebédjük akkor érkezett! Sikerült hát lefotóznunk a maláj-medvék etetését!

Közben félelmetes hangokat hallottunk a közeli dzsungelből, amit már az oráng-központban is érzékeltünk. Én jól ismerem, milyen hangot képesek kiadni a felnőtt hím orángutánok, és egyre nőtt bennem a vágy, hogy bepillanthassak a központ eldugott részébe, ahol az igazi orángutánokat rejtegetik. Mintha a valódi esőerdő, az igazi mentési munkák tőlünk elzártan működnének, nekünk pedig csak ezt a két cuki kis hímet engednék látni. Sőt, az egyiket még arra is betanították, hogyan pózoljon a látogatók kamerái előtt…

Itt, a maláj medvék kifutója előtti látogatói részen egy nagyon szimpatikus munkatárs mindenre kiterjedően válaszolgatott a turisták kérdéseire. Egy férfi megelőzött azzal, hogy a félelmetes hang felől érdeklődjön. A medve-menhely bölcs és intelligens szakembere ezúttal is tökéletes angolsággal felelt arra a kérdésre, mi adja ki ezt a hátborzongató hangot:

- T-rex!

Hát az oránghím mellett ez lett volna a másik tippem. Aztán elmesélte, hogy öt szerencsétlen sorsú kiselefántot is gondoznak a telepen, belőlük tör fel ez a rivallás. Majd hosszasan beszélt a medvék és az elefántok szomorú helyzetéről, amit a pálmatermesztő cégeknek köszönhetnek.

Ezek után még pont két óránk maradt kettőig. Úgy döntöttünk, nem a drága cafetériában nézünk valami ennivaló és víz után, hanem kisétálunk a főútig, mert emlékeztünk rá, hogy idefelé láttunk egy boltot valahol. Fél óra bandukolás után meg is találtuk, vettünk isteni puha tésztájú sütit (bunny), és vizet, amit ott a kőre leülve el is fogyasztottunk. Jóllakottan indultunk visszafelé.

Bár még mindig sok idő volt kettőig, én mindenképpen az elsők között akartam bemenni a központba (mondjuk az első kettő között), hogy ezúttal a legjobb helyről láthassam az etetésre érkező állatokat.

Ekkor azonban észrevettük a rejtélyes kínai hölgyet, amint egy árnyékos helyen üldögélt és éppen a száját rúzsozta. Odamentünk hozzá, főleg azért, hogy megtudjuk, sikerült-e kapcsolatba lépnie Mr. Choy-jal. Amikor meglátott minket, nagyot nevetett és azt mondta, hogy ha körbeutazzuk is a Földet, valahol mindig találkozunk! Aztán Zolival újra a hangüzenetes játékot kezdték játszani, így én jobbnak láttam elbúcsúzni tőlük, hogy elfoglaljak egy, a bejutás szempontjából tökéletes stratégiai helyet a kapu közelében.

Kisvártatva Zoli utánam jött és elmesélte, hogy Mr. Choy holnap egy órakor ott lesz értünk a sandakani City Star hotelnél – ha minden igaz.

 A második belépéskor szerencsére még alig lézengett arrafelé valaki rajtunk kívül, így békés csendben lépegethettünk végig a hídon (ami szinte lehetetlen egyébként, mert a fahídra fémléceket erősítettek, ami iszonyúan zörög. Zoli szerint azért csinálták, hogy el ne csússzon senki, aki monszun idején jár arra – szerintem viszont azért, hogy minden állat idejében meghallja, hogy emberek közelítenek.)

Szóval a pillangók könnyedségével igyekeztünk eljutni a látogatói teraszra. Miénk a legjobb hely, hurrá! Igaz, hogy a nap totál szembe süt, lehetetlen lesz fotózni, főleg az én kis gépemmel. De nem baj, az életem árán is őrzöm azt az 50cm-t, amit kettőnknek foglaltam! Csakhogy még egy egész óra van az etetésig, így azt találtuk ki, hogy felváltva sétálunk, nézelődünk. Mivel én nagyon jól elvoltam a terasznak az etetőfához legközelebb eső pontján, boldogan olvadtam egybe a dzsungellel, ezért elsőként Zoli indult nézelődni.

Amikor visszajött, fülig érő szájjal mesélte el, hogy az orángkölyök a korláton állva várta őt! Fél méterre álltak egymástól, úgy engedte magát fotózni…! Lebiggyedt a szám, mert a hozzám közel eső területen senki nem mozgolódott, csak a kabócák daloltak veszettül, és a nap tűzött vakítóan a szemembe. Annak viszont nagyon örültem, hogy ilyen mázlija volt! Ha én sétáltam volna arra, nem készülhetett volna ennyire jó kép erről a megismételhetetlen pillanatról!

Nem beszélgethettünk hosszasan a dologról, mert – noha még messze volt az ebédidő – egymás után jelentek meg a vörös erdei emberek az etető közelében! Egy rakás képet tudtunk készíteni, irtó aktívnak mutatkoztak.

Három órakor megjelent a kosaras ember, ezúttal zöldségeket hozott. Bár a hasuk már kezdett megtelni, egymás után bukkantak elő az állatok. Az eddig látott három fiatal, és utolsóként egy negyedik, aki nagyobbra nőtt a többinél. Hamarosan észrevettünk egy ici-pici lábacskát az oldalán! Ettől kezdve a kölyök és az anyja lettek a sztárok, bár a többiek is adtak számunkra elég fotóznivalót.

Szédületes élmény részesei lehettünk, a fényképek pedig pótolhatatlanok!

 Ezután sajnos sietnünk kellett, hogy elérjük az utolsó, négy órakor induló buszt. Csakhogy a tragacs, amit vártunk, nem nagyon akart megérkezni. Egyetlen minibusz állt a parkolóban, ami drágább volt, mint a miénk, és eleinte ellen is álltunk a lehetőségnek, hogy azzal menjünk haza. De egyre kiélezettebbé vált a helyzet: ez perceken belül indul, a mi buszunk viszont sehol sincs… Mondjuk én nem estem volna kétségbe, ha Sepilokban ragadunk, de azért nem ez volt a cél… 6 RM-ért mégiscsak a jókiállású Toyotát választottuk, mielőtt itt hagy bennünket. A fejenként 2 RM többletkiadás megérte, mert biztossá vált a hazajutás és még légkondi is volt benne!

Harminc perc múlva értünk Sandakanba, jól esett végre lezuhanyozni a hotelben.

Amúgy rendkívül jól bírom a hőséget, teljesen más, mint otthon! Fülledt, párás a levegő, csurog rajtad a veríték, mégsem vagy büdös, sőt, inkább élvezed… Kilépsz a légkondícionált hotelből, és nekiütközöl a forróságnak, ami ráadásul édes illatú! Mesébe illő élmény!

 Némi pihenés (írás és fotókatawinchesterreáttöltögetés-nemmásolja-idegesvagyok-nembajnemfigyelekodaénírokaddig-szeretlek) után vacsorázni indultunk.

Gazdagabbak lettünk két mangóval, egy pár sárga-fekete strandpapuccsal, és egy bőséges vacsorával, ami után majd’ szétpukkadtam. (Ezúttal a sarki indiai étteremben vacsoráztunk, csirkével, zöldséggel töltött palacsintát, aminek a neve chapati)

Ez nem is olyan vicces ám: itthon még féltem, hogy mit fogok én enni Ázsiában, hiszen a csípős ízekkel hadilábon állok. De nem minden annyira fűszeres, így annyit eszem, mint egy malac (lassan úgy is nézek ki), főleg, hogy egész nap kísértésnek vagyok kitéve az illatok és bódék miatt! Mondtam Zolinak, hogy hazafelé már két jegyet kell venni nekem a gépre…

- Az nehéz lesz, már meg van a jegy…

- Akkor engem szét fognak ültetni…! Az egyikünk melletted ül, a másik lehet, hogy a csomagtérben… :)