Ma kilenckor keltett a Kedves, mégis alig tudtam kikászálódni az ágyból. Túl sokat eszem és alszom itt Ázsiában, otthon egyikhez sem vagyok hozzászokva.

A délelőtt azzal telt, hogy kekszet és jegeskávét reggeliztünk, amit még tegnap vásároltunk bölcs előrelátással.

Összeszedtük a holminkat, a két nagy és a két kisebb batyu útra készen állt. Tulajdonosaik nem különben.

Ám még rengeteg időnk maradt Mr. Choy érkezéséig, akit 12⁵⁰ –re vártunk. Addig Zoli a hotel halljában elintézte a check-ineket, mindent, amit csak tudott, és megnézte a leveleit.

Utána én is gép elé ültem: ennek eredményeként került fel a blogra az ékezetek nélküli korábbi bejegyzés, az első nap eseményeiről…

Még csak 12²⁰ körül járt az idő, amikor egy mosolygós, harmincnyolc év körüli ázsiai toppant be a szálloda halljába, és nagy örömmel közölte, hogy ő Mr. Choy!

Egy perc múlva a minibuszban ültünk.

Négy német fiatal már várakozott odabent, akik közül az egyik srác a németekre jellemző hangerővel beszélte végig az utat. Három órán át ingerülten hallgattuk őket, bár időnként elterelte a figyelmünket a tengernyi pálmaültetvény, amit út közben láttunk végestelen-végig.

Borzalmas látvány, tényleg mindenhol ezeket látod: vagy kiterjedt települést, vagy a ronda ültetvényt, ameddig a szem ellát! Három órán keresztül szegélyezték ezek az utunkat! Aki nincs tisztában a Borneót és a többi délkelet-ázsiai területet érintő problémákkal, az azt is hihetné, hogy milyen szép őshonos pálmafák között suhan el a busz. Pedig egy fenét! Élettelen, rideg monokultúra, ahol a madár se jár. De ha bemerészkedne is, tábla figyelmezteti, hogy puskával állhatják útját… Mi mindemögött kivágott őserdőket, kiírtott életközösségeket látunk, látjuk az emberi önzést, és a pénz utáni gátlástalan mohóságot. Sírni lett volna kedvem.

Aztán egyszer csak megérkeztünk Sukauba, ami egy egyutcás kis település. Mr. Choy egy Bed&Breakfast előtt tett le bennünket, és bár több hasonló is akadt a közelben, nem kerestünk másikat. Itt külön faházikót kaptunk, saját wc-vel, fürdőszobával. A szobában két matrac állt és egy ajtó nélküli szekrényke a sarokban (más nem is). Az ablakon selyemfüggöny, bambuszmintás. Megfordult a fejemben, hogy haza hozom, de a lelkiismeretem erősebbnek bizonyult: mit vinnél el onnan, ahol nincs semmi?A fejünk fölött ventilátor keverte a levegőt – nem túl nagy teljesítményű, de fő, hogy van!

Olyan mesebelien egyszerű az egész, hogy más nem is kellett nekünk. Mellettünk tíz méterre a Kinabantangan folyó kanyargott. Ide fogunk menni hajnalban csónaktúrára, állatlesre. Mi kell ennél több?

- Ugye nem fogsz haragudni, ha számomra az itt töltött három nap lesz az egész utazás legboldogabb élménye? – kérdeztem Tőle. Egyetértően mosolygott vissza.

Miután kipakoltunk, befújtuk magunkat szúnyogriasztóval és elindultunk felfedezni a falut. Nagyjából 2km hosszan húzódik egy keskeny betonút két oldalán. Sok elhagyott, romos faház mellett igazán barátságos otthonokat is láttunk. Van egy rettentő vicces „benzinnyerő bódé” (a benzinkút kifejezés kissé nagyképű lenne rá nézve).

Viszont igazán tetszett a kedvesen dekorált óvoda és a komolyabb megjelenésű iskola, ami a falu központjában állt. Ezek szerint sok gyerekük van, bizonyára a környező falvakból is hozzák át őket. Ők barátságosak is, a felnőttek nem igazán.

Amiből viszont még rettentően sokat találni itt Sukauban, az a szemét és a szúnyog! Hihetetlen, mennyire nem vigyáznak erre a kis zöld sávra, ahol élnek! A házuk alatt hulladéktenger hullámzik, ahogy a bokrokban, és az út mentén is! A szúnyogok pedig egyenesen emberevő hajlamokkal rendelkeznek! Pedig a megannyi kis gekkó bizonyára ritkítja őket… csak nem elég gyors tempóban.

Összességében hihetetlen élmény itt lenni! Borzasztóan irigylem magam ezért! Még annak ellenére is, hogy a szállásunk mellett friss erdőirtás nyomait láttam (még füstölt a kifordított, felgyújtott gyökérzet…) – mellette pedig már vigyázállásban sorakoztak a pálmaültetvény jólnevelt ifjoncai, véget nem érő sorokban. Ez a valóság. Siralmas. Soha többé nem eszem Nutellát és a társait! Ha lesz időm, ideszúrom a legfőbb pálmaolaj-felhasználó cégek listáját. (Persze magad is utánanézhetsz könnyedén!)

Este hét órakor gazdag vacsorát kaptunk, fejenként 15 RM-ért, ami elég drága – főleg ahhoz képest, hogy a világ végén vagyunk. (Szándékosan nem írtam, hogy „az Isten háta mögött”, mert nagyon is itt van az Isten. No nem az, amelyiknek lenne hatalma megakadályozni az olajpálmák miatti erdőirtást, hanem az, amelyik szüntelenül a tenyerén hordoz bennünket!)

A 15 RM-ért svédasztalos formában tálalták elénk az uborkás csirkehúst (mondjuk arra nem bírtunk rájönni, milyen elgondolás szerint darabolják fel a csirkét, ugyanis gyerekökölnyi darabokat kapsz mindenhol, benne leginkább vékony csontokkal), édesburgonyát némi zöldséggel, (krumplistészta-állagúnak képzeld el), éppen csak puhára párolt káposztát és rizst, ami viszont teljesen sótlan (natúr). Még szerencse, hogy itt elterjedt a fekete színű édes szójaszósz használata, ugyanis ettől a sima rizs is kuriózummá válik, amit nem lehet abbahagyni!

Szóval újabb kipukkadós estében volt részünk, most egy fedett teraszon pihengetünk: Zoli olvas, én dokumentálok. Közben jókat mosolygunk a szaladgáló gekkók és a látszólag véletlenszerűen repkedő denevérek láttán. Mélyfekete sötétség borul a világra kora esténként, szinte átmenet nélkül.

Boldog várakozásunkat fokozza, ahogy a közeledő vihar egyre nagyobbakat mordul valahol.

(Kilenc óra tájban ért ide, gyönyörűséges trópusi esővel kápráztatva el bennünket! Kétszer is elment miatta az áram, a másodiknál úgy döntöttünk, hogy inkább nyugovóra térünk. Ekkortájt zendített csak rá igazán! Egy ideig egymás karjaiban szenderegve hallgattuk, de olyan romantikusan izgalmasnak tűnt, hogy képtelenség lett volna aludni! Aztán nem bírtam tovább. Felkeltem, kitártam a vékony pozdorja ajtót, hogy jobban lássam azt a híres trópusi vihart! Nem is volt igazán vihar, habár dörgött, villámlott: mégis szelídnek éreztük, nem olyan vadnak és gorombának, mint az otthoni förgetegeket. Lenyűgözve ácsorogtunk a kis kunyhó küszöbén. A távolabb eső lodzsa fényei, ott, ahol vacsoráztunk is, különös hangulatot adtak a vakfekete éjszakában gyémántfüggönyként lezúduló záporesőnek. Zoli le is fényképezte, annyira szép volt! Még egy kis ideig egymást átölelve bámultuk, aztán mégis aludni mentünk.)