Reggel elsétáltunk valameddig, hogy kávé és valami reggeli után nézzünk. Vettünk helyi sütiket és jegeskávét. A szobánkban fogyasztottuk el – már ami maradt a kávémból, ugyanis ez aludobozos típus, és nyitáskor a felét magamra borítottam. A vadi-új fehér pólómra és az utazófarmeromra. Nyugalom, van még időnk, kimosom. Azután hajszárítóval szárítgatom. Induláskor úgy gondolom, mindegy, kint egy perc alatt megszárad…

 3. repülés: Kl - Sandakan, Borneo

 Elballagtunk zsákjainkkal a Skybus indulási helyéhez, a vasútállomás alatti parkolóba. Már tudtuk, hogy mennek itt a dolgok: 11 RM fejenként befizet, csomag berak alulra, leül, ahová tud, aztán indulás!

13:³⁰ –kor szálltunk fel az AirAsia fapados járatával (nincs kaja, nincs tablet), viszont ezúttal az ablak mellé ülhettünk.

16:⁰⁵ –kor szálltunk le Borneó szigetén. A világ harmadik legnagyobb szigetének északi része tartozik Malájziához, a többi már Indonézia (illetve itt északon fekszik a kis Brunei szultanátus).

Sandakan város kicsi repterén szálltunk ki a gépből. Az internetes információk szerint, amikor kimész a terminálról a városba, elindulsz jobbra, ott találsz egy körforgalmat, azon túl egy buszmegállót… Ez pontosan így van, egyetlen apró gond adódhat: nincs egy tábla vagy menetrend vagy valami, amiből kiderül, mikor várható a következő busz.

Egy ideig üldögéltünk ott, viszonylag tanácstalanul, udvariasan elutasítottunk egy csomó autóst, akik transzportra ajánlkoztak. De ahogy telt az idő, kezdtük átgondolni a helyzetünket. Ekkor megállt mellettünk egy taxis, és megkérdezte, merre tartunk? Zoli megbeszélte vele, hogy 20RM-ért elvisz bennünket a City Star Hotelhez (busszal 2RM lett volna!!! A durva különbség ellenére mégis úgy éreztük, megéri ez a kiadás, hogy gyorsan, kényelmesen a hotelbe juthassunk. A busztól ugyanis még bolyongani kellett volna, hogy eljussunk a szállásunkra, és eddigi tapasztalataink nem hagyták, hogy elbizakodottá váljunk tájékozódási képességeinket illetően…).

A sandakani City Star Hotelben érdekesen indult a szoba elfoglalása: a kalácsképű recepciós fiú nem beszélt angolul, legalábbis érteni nem értett, az biztos. A foglalás nem számítógépen került rögzítésre, vagy ha igen, ő nem tudott erről – mindenáron szerette volna, ha kifizetjük az itt eltöltendő két éjszakát előre. Csakhogy ez már megtörtént még otthonról a foglaláskor… Mindenesetre elfoglaltuk a szobát végre, hagytuk, hagy tipródjon a dolgon szegény, hiszen mi rendeztük a számlát, a hotel problémája, ha nem találja erről a bizonyítékot.

A szobánk egészen rendben van, a kilátás viszont tragikus, mert egy mocskos, lepusztult lakótömböt látunk az ablakon túl…

Frissítő zuhany után csavarogni indultunk. A város szélén a lemenő napban fürdőző, zsongó-bongó vásárba botlottunk, minden pultról frissen sütött hús illata ingerelte érzékeinket, eszméletlen illat-és látványorgia lepett meg bennünket.

Mangók és dinnyék

Vettünk sült tésztát (mee goreng) a biztonság kedvéért, de kipróbáltuk a szatét (satay) is: hurkapálcikára tűzött hús, amit nyílt láng fölött egy rácson sütögetnek. Ez éppen a csirke püspökfalatja volt (a fiatalember mondta, hogy „chicken-ass”-ről van szó), nem ízlett olyan nagyon, de azért elfogyott. Desszertnek csokis fánkot választottunk. Mindezzel leballagtunk a tengerhez, de mivel végestelen végig vendéglőkhöz tartozó teraszokon asztaloknál ültek a népek, mi tőlük távolabb, a kőszegélyre ültünk. Ott fogyasztottuk el vacsoránkat – kiscicák és óriási patkányok társaságában.