Az éjszaka tűrhetően telt, nem zavart el senki. Reggelre viszont óriási katasztrófa történt!!! Iszonyatosan felpuffadt a képem! A szám közepe akkora lett, mint egy virsli, és a szemeim is bedagadtak! Olyan mértékben eltorzult az ábrázatom, mint még soha! Először a szúnyogokra gyanakodtam, mert azok negyon elvetemültek voltak itt a reptéren. Aztán lassan egyre valószínűbbé vált, hogy allergiás reakció a dobozos leves valamely összetevőjére, mondjuk a valamelyik adalékanyagra… Hamarosan olyan lelki állapotba kerültem ettől, hogy sírtam is.
Még sötét volt, amikor végre beengedtek a terminálra, de én napszemüvegben virítottam!
A kis légcsavaros Garuda gépünk 6:50-kor szállt fel, s bár az út elején elnyomott a jótékony álom, később gyönyörű szigetecskéket láttam a magasból! Teljesen úgy tűnt, mintha csak a tenger felszínén lebegtek volna, némelyik alig néhány tíz méter átmérőjünek tűnt. Persze az lehetetlen volna, hogy csak úgy úszkálnak szabadon a kékségben, mintha valami óriás oda rázta volna a kezéről a sarat: hiszen a szigetek mind a tengerfenék kiemelkedései. Lemosott vulkáni kráter részei, vagy hasonló. Egyébként az Indonéz szigetvilág 18 100.nál is több kis szigetből áll, ezek közül hetezer szigeten laknak emberek.
Labuhan bajoban nagyon helyes kis reptér fogadott bennünket, két csomagkiadó szalagon kívül más nincs is benne. Láttunk négy podgyász-tologató kocsit (mint a bevásárlókocsi a tescóban, vagy inkább az Obiban), amit ugyanennyi hordár tologat neked, ha kéred. Már most jól látszik, hogy itt nem lehet sehol éjszakázni, jobb, ha meg se próbáljuk.
Zoli gyorsan és ügyesen bérelt fix-áras taxit, ami bevisz a városba, ez 60 000Rp-ba került. Én kicsit aggódtam, hogy elkapkodtuk ezt a dolgot, mert mi van, ha létezik valamilyen busz olcsóbban…de később nem úgy tűnt, hogy bármilyen tömegközlekedés lenne itt. Így viszont nagyjából 5 perc alatt az ajánlott hotel előtt álltunk. (Kuala Lumpur 60 km a reptérről, Sandakan kb 20 km, Denpasar 14km. Így már nem éreztem olyan jó üzletnek a taxit, mert lehet, hogy egy húsz perces sétával is eljuthattunk volna a hotelhez. De mindegy, így minden esetre könnyebb volt.)
A Bajo hotelt ajánlotta a taxis, mint olcsó és jó szállást. Kicsit többet kértek a szobáért, mint amit fizetni szándékoztunk (250 000Rp volt, mi 200 000Rp-ban maximalizáltuk a szállást egy éjszakára). Engem a hatalmas ágy látványa rabul ejtett, ekkorát még soha nem láttam – így bólintottunk, hogy megfelel a szoba. Csak akkor derült fény néhány apróságra, amikor már beköltöztünk. Biztos, hogy az érkezésünk előtt nem takarítottak itt: mindenütt az előttünk lakó haját látom. Az ágyneműt talán kimosták, de az én oldalamon eltávolíthatatlanul a lepedőbe csimpaszkodó vérfoltok pislognak rám… A fal is piszkos. A kézmosóból folyik langyos víz, a zuhanyzóból viszont csak hideg jön. (Később lett melegvíz is). No, hát összességében 250 000Rp-ért én nem ajánlom a Bajo hotel szobáit senkinek!
Tehát a mai második kalcium pezsgőtabletta megiszogatása után az lett a program, hogy felkerekedtünk másik szállást keresni holnaptól. Közben arra is figyeltünk, hogy a komodói programot lefoglaljuk.
Labuhan bajo poros, mocskos, zsúfolt főutcája a turisták elsődleges célpontja. Bár a város jóval kiterjedtebb, idegenforgalommal tulajdonképpen itt foglalkoznak. Lépten-nyomon kis irodák sorakoznak, hogy minél magasabb áron értékesítsék komodói útjaikat. Mindenhol nagyon készségesek az emberek, lelkesen ecsetelik, hogy miért őket válaszd. Úgy tűnt, 2 nap-egy éjszakás Komodo-Rinca túra 3 szabadtüdős merüléssel (snorkel), strandolással, mindenhol egyforma tarifával működik: baromi drága!
Végül találtunk egy fiatal fiút, aki egy csepp irodában üldögélt néhány másik fiatal társaságában. A kis helység kultúrált volt, a fiatalember úgyszintén. (Nagy szó ez itt!)
Szépen beszélt angolul, szerényen elmondta nagyjából ugyanazt a programot, amit előtte több helyen is hallottunk, ám ő nem nyomult, hogy mindenképpen nála fizessük be az utat! Mindketten úgy éreztük, ő a legszimpatikusabb azok közül, akikkel eddig beszéltünk, az ár és a csomag nagyjából mindenhol ugyanaz.
Némileg fura volt mondjuk, hogy minden irodánál mi voltunk az egyetlen jelentkezők, „nem jött össze a csoport” (ami mondjuk még két főt jelentett volna) – holott Flores széles utcáján hemzsegtek a fehér turisták! Ugye, azért nem mindegy a létszám, mert ha többen vagyunk, jobban eloszlanak a költségek, hiszen végső soron arról van itt szó, hogy bérelsz egy hajót 2-3-4 napra, legénységgel, teljes ellátással – csak így juthatsz el Komodóra a varánuszokhoz… És ez bizony irtózatosan drága mulatság! Ha összejön a hat fős csoport, 1 000 000 Rp fejenként az ár. Ha csak mi ketten béreljük ki a hajót, 3 500 000Rp! Ennyit keres Balin egy tanár, vagy valamivel kevesebbet… Magyarul egy balinéz közalkalmazott egy havi fizetéséért ruccanunk át Komodóra! Eszméletlen… Zoli szerencsére ismét nagyon ügyes volt: ezt az összeget sikerült 2 700 000Rp-ra lealkudnia úgy, hogy kettőnknek legyen ennyi, nem fejenként. A számok szédítőek, forintban ez az összeg nagyjából 60 000Ft az útinapló írásának idején.
Csakhogy ehhez hozzá kell adni a Komodo Nemzeti Park belépdíját: 150 000Rp/fő, hétfőtől szombatig. Mivel mi vasárnapra terveztük az utat, nyilvánvaló, hogy a dupláját kellett fizetnünk: 300 000Rp/fő a „hétvége” miatt. (Igen, végül is nem lett volna muszáj vasárnap indulnunk, hiszen nem sürgetett semmi. Csakhogy menet közben lefoglaltuk az egyetlen szállást, ami szóba jöhetett a Bajo hotel alternatívájaként: egy négy csillagos luxusszálloda legolcsóbb szobáját. Néhány sorral lejjebb fény derül rá, hogyan is történhetett ez, itt most elég annyi, hogy lefoglaltuk holnapután estére, amikor is visszatérünk a tengerről, a varánusz-les után. Mert induljunk ki abból, hogy visszatérünk, noha az előző mondat rejteget néhány veszélyforrást magában… Szóval, miután a puccos hotellel így lett letárgyalva, el kellett indulnunk vasárnap a tengerre, és nem is lett volna Zolinak türelme még több bonyolításhoz. Nagyvonalúan fizetjük ki Komodón holnap a belépődíjat…)
Szállás-ügyben egyébként katasztrófális a helyzet: ez a megbízható fiatal srác mutatott nekünk egy helyet, ahol 150 000Rp lett volna egy szoba, de az még a Bajo hotelnél is borzalmasabb állapotban volt. Kártyával tudtunk volna drágább szobát kivenni, de azok már foglaltak voltak. Ez lett volna tehát a Komodo Inn hotel. Sokáig keresgéltünk, és találtunk is egy nagyon igényes, szép szállodácskát a főút mentén. Csakhogy az ő szobáik 350 000Rp-nál kezdődtek, ami nem lett volna akkora nagy baj, mióta Zoli rájött, hogy kártyával simán ki tudná fizetni. De a Pagi Hotelben nem fogadnak el kártyát, így nem tudtuk náluk hagyni a pénzünket, bármilyen magas színvonalon tündököltek is a szobáik…
Az előbb említett puccos szállodához eme elkeseredett utunk vezetett el bennünket. Nem csak a viszonylag kultúrált szállás, hanem a viszonylag kultúrált tengerpart iránti vágyunk is hajszolt bennünket tovább. Amint elhaladtunk a Hotel Laprima előtt, az az ötletünk támadt, hogy menjünk be, kérdezzük meg, milyen áron vesztegetik a szobáikat. Legalább arra a néhány percre a légkondi hűsében kipihenhetjük a mai nap fáradalmait. A bekötőúton caplattunk, amikor Zoli halkan megsúgta, hogy nagyjából 700 000Rp az az összeg, amit még képes kifizetni kártyával az itt eltöltendő pár éjszakáért. Többet nem tud.
A szállodában nagyon kedvesen fogadtak bennünket, készségesen közölték, hogy a legolcsóbb szoba, ami nem tengerre néz, hanem a hegyoldalra, 700 000Rp-ba kerül – és elfogadnak kártyát! Reménytelennek tűnő botorkálásunk szállás után tehát megoldódott, s bár még nekem is fájt az árára gondolni, a lelkünkben szétáradó nyugalom meggyőzött bennünket arról, hogy jól döntöttünk! Lesz szép, tiszta, saját tengerpartunk – még a végén fürödhetünk a nagy kékségben! Az ár tartalmaz bőséges büféreggelit, ami az én folyton korgó gyomromnak különösen örömteli hír volt! Amikor majd holnapután visszatérünk a hajóútról, transzport-szolgálat jön értünk a kikötőbe, hogy befuvarozzon a szállodába! És mindezért a távozás napjáig egy pennyt sem kell fizetnünk, amikor is a transzport-szolgálat kivisz bennünket a reptérre!
Visszatérve Labuhan Bajo tengerpartjához egy pillanatra: undorító, mocskos – épp, mint Balin, Lovinában! A helyiek kimennek délután, hétvégén egész nagy tömeg gyűlik össze. Az asszonyok a napon pácolódnak hosszú ruhájukban, kendőik alatt, míg a férfiak és a gyerekek a vízben lubickolnak. Közben szana-szét hajigálják minden szemetüket, meg vagyok győződve róla, hogy direkt kihozzák magukkal az összegyűlt háztartási hulladékot, hogy itt borítsák a bokorba vagy a tengerbe! És amikor már azt hiszed, a pelenkák, műanyag-flakonok, és egyebek után már nem érhet meglepetés, akkor a homokos fövenyen sétálva hajszál híján belelépsz egy félig rohadt döglött macskába… (Zoli hozzáfűzése ehhez a lap szélén: „még egészen egyben volt…”)
Iszonyú a látvány, megint végtelenül elszomorító, hogy az itt élők fel sem fogják, hogy a szigetük paradicsom lehetne! Ha a La prima Hotel a part egyik végében áll, akkor hozzá képest a part másik végében szintén találtunk egy vendéglátó egységet. Akkor már magunkénak tudhattuk a puccos szobát, így ezt csak a partról néztük meg. Jóleső érzéssel néztük végig, hogy a személyzet milyen gondosan takarítja a privát partszakaszt: összegyűjtötték a hulladékot, aztán gondosan fel is gereblyézték a homokot. Befejező mozzanatként az összegyűlt kétkukányi szemetet kiborították a hotel melletti bozótba, ide a partra, gyakorlatilag mellénk! Földbe gyökerezett a lábam, szóhoz se jutottam a döbbenettől!
Talán nem is érdemes szavakkal kifejezni mindazt, amit ez a jelenet hordozott magában.
A víz egyébként lágyan simogatta a bokánkat, inkább langyos, mint hideg. A szemét ellenére a víz egészen átlátszó, így Zoli úszott is egy keveset. Én a homokban ültem, a fodrozódó hullámok kiszaladtak hozzám és megcirógatták a combomat, miközben próbáltam úgy tenni, mintha valami állati klassz tengerparti beach-en napoztatnám az arcomat… Persze, még a nap sem sütött, mert ahová én utazom, ott elbújik a Nap, jönnek a felhők és egyfolytában esik…
Az esőt egyelőre megúsztuk, ellenben a helyiek érdeklődése egyre kellemetlenebbé vált… Mint akik még sosem láttak errefelé fehér embert… pedig igyekeztünk tőlük távolabb lecuccolni, épp azért, hogy a mi európai szokásaink (pl. az én bikinim) ne legyen zavaró a számukra. Mégis azt vettük észre, hogy egyre csak bámulnak minket, szép lassan mind közelebb kerülnek hozzánk. A gyerekek csapatokban jöttek felénk, és bár nem álltak meg, azért megszólítottak, kérdezték a nevemet, ilyesmi. Láthatóan próbálkoztak, meddig mehetnek el. Közben tartottak is tőlünk. Minden esetre jobbnak láttuk visszabattyogni a koszos kis Bajo hotelbe. Út közben konstatáltam, hogy Labuhan bajo utcáján mindenhol dögszag terjeng…
Este jót vacsiztunk: mee goreng csirkével 25 000Rp, csirke nélkül 15 000Rp a Mamma Warungnál, a lépcsősor tetején. Vörös rizs főzve 5000Rp. Egy adagot helyben fogyasztottunk el, a másikat a szobánk előtti pihenőszéken dobozból. Ismét egy romantikus vacsora :)
