A tegnapi kalandok után jól esett az alvás a széles, kényelmes ágyban, ahol úgy érezhettem magam, mint egy királylány.

Határtalan boldogságot okozott a tudat, hogy odalent az étkezőben bőséges büféreggeli vár! Végre ehettünk gyümölcsöt – hihetetlen, de idáig erre nem áldoztunk, pedig nincs is jobb napközbeni frissítő! A kávét hosszú idő után igazi tejjel ihattam (Ázsiában, ugye, nem kifizetődő tehenet tartani, mert nem éri meg a hűtőgépek fenntartása, amiben a tejet tárolnák abban a hőségben. De ha ez nem lenne gond, akkor sem fogyasztanának tejterméket, mert az ázsiai népek szervezete képtelen lebontani a tejet. Ezért bukott bele egy magyar vállalkozó az ígéretesnek tűnő üzletbe: a túró rudit akarta terjeszteni a kínai piacon… csak épp a biológia fintorával nem számolt.)

Már csak akkor lettünk volna boldogabbak, ha ázsiainak születünk, mert a hotel büféreggeli-kínálata az ő szokásaikat, ízlésüket igyekezett kiszolgálni: a hat melegítőtál mindegyike rizst, tésztát, húst, ismeretlen sülteket rejtegetett, csupán az egyikben lapult némi rántotta. Ettől függetlenül jóllaktunk, mert ennyi – némi pirítóssal fogyasztva – nekünk bőven elég volt.

Reggeli után elvittük a szennyesünket a mosodába, de nem a hotelébe, hanem a város főutcájának központi részéhez közel. Itt ugyanis mindössze 30 000Rp-ért tisztítják ki 2,7 kg mocskos, büdös ruhánkat. Délután pedig mehetünk is érte! (Ismét szeretném megemlíteni, hogy Labuhan bajo főutcáján folyton dögszagot érzek! Mondjuk nem meglepő, amilyen koszos ez a hely).

 Mivel a tegnapi, utolsó snorkelezés során Zoli szénné égett, ma kerültük a napot. Egy ideig az árnyékban olvastunk, írogattam, aztán a déli órákat a hotelszobánk hűsében töltöttük.

Délután ismét az árnyékban olvasgattunk, majd öt óra körül Zoli elballagott a tiszta ruhákért. (Hát, ez a mosás nem sikerült olyan tökéletesen, mint az ubudi loundry-service nyújtotta színvonal… néhány göncöm még koszosabbnak tűnt, mint amilyen előtte volt. Még csak finom öblítő-illat sem keltette bennünk a frissen tisztított-vasalt ruha érzetét…)

Estefelé a naplementét fotóztuk a partra néző napozóágyból. Szép színekkel ajándékozott meg bennünket a flores-i este a huszonhetedik hónapfordulónkra :)

A vacsorát illetően kísérletező kedvünk nem hagyott alább: ma egy közeli étkezdébe ültünk be. Mindig próbáljuk azokat a helyeket megtalálni, ahol a helyiek is esznek, mert az biztosan tökéletesen autentikus. Bár én néha szégyenkezve fedezem fel magamban a hamburger és a sültkrumpli utáni vágyat – noha otthon szinte sosem eszem ilyesmit.

Egy család töltötte csendes estéjét a vendéglőben, amiről azt hittük, hogy nyitva van. Így is volt, a család arcán mégis a teljes tanácstalanság tükröződött, hogy vajon mit is szeretnénk?

Pedig rendes vendéglátóipari egységnek tűnt, mégpedig nagyon is kultúráltnak! Az asztalokon még napszítta fotók is díszelegtek lamináló fóliában: a környék érdekesebb helyszíneit mutatták az arra tévedő turistáknak.

Végül nem küldtek el bennünket, pedig én már majdnem meggondoltam magam – ha nem szeretnének főzni nekünk, semmi gond, de akkor ne toporogjunk itt, hanem menjünk! Aztán mégis belejöttek a dologba! Elmondhatatlan kedvességgel szolgáltak ki bennünket, előételnek helyi tradícionális sütiket tettek elébünk. Csak úgy, amíg várakozunk… Megjegyzem, ezek igazán finomak voltak, az egyik leginkább szilvásgombóchoz hasonlított. Mintha vízben kifőtt tészta lenne megforgatva valamiféle panírban. Vagy ráadásként egyszerűen még ki is sütve. Nem tudnám megmondani, de amit én kóstoltam, az isteni volt! Zoliéba cérnametéltet és zöldségeket töltöttek, az enyémben mintha lekvár lett volna. Közben más vendégek is érkeztek, ők csirkéset kaptak, ha jól vettem ki a szavaikból. (A család kicsi fia meg diszkréten elszaladt a helyi zöldségeshez, ami még nyitva volt, mert nem számítottak ennyi vendégre…)

A vacsi a szokásos (nem tudok leakadni a sült tésztáról, na): mee goreng és fish curry. Meglepett, amikor elém is tettek rizst a tészta mellé, de gyorsan megoldottuk: Zoli azt is megehette a curry-hez. Csak a vizet adta drágán a néni, mert két darab fél literes palackért 10 000Rp-t fizettünk (a boltban a másfél literes víz kerül 5000Rp-ba).

Az egész vacsoráért mindensetül 50 000Rp-t hagytunk a családnál.

Hazaballagtunk a hotelbe. Nem csak a finom ételek, hanem a lelkünkben szétáradó jóérzés is eltöltöttek bennünket, így hamar álomra hajtottuk a fejünket.