Teljességgel hihetetlen, hogy mi ébresztett ma is: a tőlünk már igen távol eső egyetlen komodói településről felhangzó müezzin hangja – háromnegyed ötkor!!!

Fél szemmel kilestem a takaróm alól, hogy a legénység tagjai imádkozásra pattannak-e, de a világon senki nem mozgolódott a kicsi hajón, így visszadugtam a fejem a pokróc alá, hátha még tudok aludni egy kicsit… Nem kelünk fel, dalolásszál csak nyugodtan!

Egyébként az éjszaka folyamán a kapitány felkelt, zörgött, szöszmötölt, világított össze-vissza – el nem tudom képzelni, mit csinált. De azt tudom, hogy egy pillanatra ránk is világított, hogy szófogadóan alszunk-e… Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy mi van, ha épp most akarnak kirabolni minket, álmunkban eltenni láb alól? Mi másért kelne fel az éjszaka közepén? A hangos matatás némiképp ellent mond ennek az aggodalomnak, de hát ebben a helyzetben nem mindegy? Úgysem hallja senki a világon!

Ezzel a gondolattal békés álomra szenderültem, ami egészen addig tartott, amíg a müezzin bele nem zendített a hajnal csendjébe.

Zoli hat körül talpra ugrott, arra ébredtem legközelebb, hogy a napfelkeltét fotózza.

Ahogy elkezdődött a reggel, kérdésessé vált, mintha mégis elvesztettünk volna valamit. Gyanakodva követtük Itsa és a Kapitány mozdulatait: ahogy ébredeztek, ahogy szót váltottak egymással, ahogy a sült banánt tálalták reggelire… Biztos voltam benne, hogy valami hiányzik!

Zolival nyugtalanul tanakodtunk rajta, hogy mi is történhetett? Induláskor ugyanis egészen biztos, hogy hatan voltunk a hajón! De tegnap este óta mintha már csak négyen lennénk… Hol lehet a kendős kormányos és a másik lány? Mikor szállhattak ki? Nem kötöttünk ki olyan helyen, ahol ott maradhattak volna… Tegnap este Komodó volt az utolsó megállónk, és amikor továbbindultunk onnan ide a Pink beach-re, még biztosan megvoltak! Tudom, mert ketten rögzítették a hajót, hogy be tudjunk szállni a magas falú mólóról. Utána csak ide jöttünk, és ringatózunk a korallok felett. De este már nem voltak velünk szerintem.

- Talán alszanak a fedélközben…

- Akkor jó alvókájuk lehet!

- Máskülönben nincs más megoldás, minthogy…

- ...Csak nem arra gondolsz, hogy…

Zoli különös mosolyából már tudtam, hogy egyre gondolunk. Ugyanarra a logikus következtetésre jutottunk mindketten: kétséget kizáróan már megettük a legénységünk eltűnt tagjait! Vagy csak az egyiket, és a másik már elő van készítve a mai ebédhez.

Kapitányka kora reggel ajánlgatta, hogy snorkelezzünk itt egy kicsit, mert nagyon szép, de reggel nyolckor még nem igen kívántunk a tengerbe csobbanni… hűs volt a levegő is, a víz pedig egyébként is hideg. Kilenckor végül csak bemerészkedtünk, addigra a Nap is kezdett felébredni hosszú álmából.

Ezúttal már kicsit sem féltem, alig hallható visításom csupán a bőrömet metsző jeges víznek szólt, amikor a létráról belecsobbantam. Ismét leírhatatlanul szép látvány tárult elénk a merülés alkalmával! Már nem rémültem meg a tengeri sünök meredező tüskéitől, nyugodtan lélegezve lebegtem a víz felszínén, csodálva a színpompás halakat, változatos formavilágú korallokat.

Egy idő után egyre jobban vonzott a gondolat, hogy közelebbről megcsodáljam a rózsaszínben játszó parti fövenyt – hiszen eddig nem igazán élvezhettük a tiszta, homokos tengerpartokat, ugye… Igaz is: még nem írtam arról, hogy miért hívják Pink beach-nek ezt a kb. száz méter hosszú partszakaszt. A homokban egy piros korallfaj megannyi maradványára bukkantunk, és erre alapozva gondoljuk, hogy ennek a korallnak a finomszemű törmeléke szinezi rózsaszínre a vakítóan fehér homokot. Próbáltam kideríteni a neten a korallfaj nevét, de nem jártam sikerrel, ellenben egy leírás szerint nem is a korall, hanem elhalt likacsosházúak (foraminiferák) kalcium-karbonát vázának szemcséi miatt tűnik rózsaszínnek a part. Tulajdonképpen mindegy: gyönyörű! Mintha a Paradicsomban járnál, vagy egy arról szóló giccses filmben! Csakhogy ez itt a valóság, és ma is irigylem magam azért, hogy részem lehet benne!

Mivel ez a rész is Komodón található, óvatosan menj el folyóügyet intézni a fövenyt szegélyező dombok bozótjába! (A korallvilágot pedig nem tesszük tönkre ilyesmivel, ugye?! Én még fogat se mostam ezen az úton épp emiatt: a vízbe köpködjem a fogkrémet, aztán csodáljam a korallmezőt?) Noha hitünk erősen megrendült abban, hogy élnek itt varánuszok, azért nem árt az óvatosság ilyen kiszolgáltatott helyzetben…

Napozgattunk még egy kicsit a homokban, nagyjából biztosak lehettünk benne, hogy már nem fogunk varánusszal találkozni. (Pedig Zoli felvetette, hogy visszaúszik a fotóstáskáért, magasan a feje fölé emelve kievickél vele – hátha… Aztán elvetettük az ötletet.)

Még egy kis snorkel után visszamásztunk a hajóra, mert már nagyon fáztam. A Kapitány máris beindította a gépezetet, indulnunk kellett. (Ekkor látod, hogy csupán illúzió, hogy te bérelted a hajót, meg a legénységet, ezért te vagy a főnök: ő egy héten háromszor megcsinálja ezt a programot, bekötött szemmel is megjárná az utat! Akkor van indulás, amikor ő jónak látja! Persze mindezt úgy, hogy egy szót se szól, némán irányít…)

Édesvizes hidegzuhany és szárítkozás után arról kezdtünk beszélgetni, hogy mintha ma nem kaptunk volna reggelit, és vajon mikor lesz ma az ebéd, mert tulajdonképpen az esti lakoma és a reggeli sült banán után nem is nagyon hiányzik - amikor Itsa 11-kor tálalt: főtt tojások csípős paradicsomos, fokhagymás mártásban, rizs, zöldségleves és a varázslatos mee goreng! Nagyon reméltük, hogy ez már az ebéd, nem pedig a reggeli, és hogy utána egy darabig nem kell ennünk semmit… Igaz, az úszkálás után jól estek a mennyei falatok!

Éppen a tészta felénél tartottam, amikor a Kapitányka nagy izgalommal mutogat előre: „Mantas! Mantas!”

A komodói szigeteket a Flores-tengerben potyogtatta le a Teremtő: kisebb-nagyobb hegyek, dombok emelkednek ki kopár, mégis csodaszép felszíneikkel. A tengerben pedig egy néhányszáz négyzetméteres ponton különösen sok plankton gyűlik össze. Ez vonzza ide az ördögrájákat, melyeket másnéven mantának neveznek, és gigászi méretük ellenére planktonokkal táplálkoznak. Ez tehát itt a Manta-point: a tenger közepe, körös-körül csupán a nagy kékség, a horizonton láthatóak csak a hegyek…

A látványtól nem csak Itsa és a Kapitányka jöttek lázba, akik hetente többször is látják az óriásrájákat, hanem is is, akik nem is számítottunk ilyen élményre! Benne volt a programban a Manta-point, de mit tudtuk mi, hogy az mit takar?!

Egyszer csak látod, hogy a vízfelszín fodrozódni kezd, aztán észreveszed a fekete hátat vagy a csapkodó „szárnyakat”! Elképesztő látvány, hihetetlenül nagyok! A Kapitányka annyit mondott, hogy a hajó motorjának a hangjára közelebb jönnek, mert nem félnek tőle, hanem érdeklődnek iránta! Így mindig kicsit odébb hajóztunk, ők pedig a közelünkben úszkáltak vidáman. Zolinak sikerült néhány képet készítenie róluk, de a fényviszonyok és a gyors mozgás nem fotósbarát együttható.

Kisvártatva Kapitányka megkérdi:

- Snorkel do you want?

- Miért, lehet? – kérdeztem meghökkenve.

- Yes! – felelte bátorító mosollyal az arcán.

- Is not dangerous? Isn’t any shark in the sea? (Nem veszélyes? Nincs cápa a tengerben?)

- Neeem, csak halak vannak…és manták. (Ezen a ponton nem láttam értelmét tovább akadékoskodni: a manták porcos halak, ahogyan a cápák is). Egy szempillantás alatt átvedlettem a snorkel-szerelésbe és vártam Zolit, hogy induljunk már! Ő viszont teljesen belefeledkezett a fotózásba, nem hallotta az iménti kis párbeszédünket. Aztán, amikor az első meghökkenés után ő is beöltözött, gyorsan a vízbe ereszkedtünk. Megint csak csendesen sikkantottam fel a hideg víz hatására, nehogy elijesszem az óriási lényeket.

Adrenalin-szintünk eddigre az egekbe szökött: ahogy a vízben lebegtünk egymás kezét fogva, csak azt hallottuk, hogy a szívünk veszettül kalimpál és a légzésünk szinte ziháló!

…Az az igazság, hogy nem vagyok elég tehetséges író ahhoz, hogy teljességgel vissza tudjam adni az élményt… Azért megpróbálom. (A vízalatti felvételek sajnos nem a mi képeink, az internetről kölcsönöztem őket, hogy el tudják képzelni, amit átéltünk).

…Körülöttem a nagy kékség, benne apró, piros valamik lebegnek. Nem fókuszálok rájuk, hogy vajon mik lehetnek, mert sokkal könnyebb messze nézni. …Valami közeledik felém a távolban, jól látom? Egyre közelebb repül – vagy úszik? A nagy fehérséget pillantottam meg először, de a felső része fekete… hatalmas ovális nyílás lebeg felém puha szárnyakon… Egy hatalmas állat közeledik – fenséges, gyönyörű! Már itt úszik alattam, utána lebegek, magával vonzz a látványa… Most már biztos vagyok benne, hogy álmodom, nem is akarok felébredni, mert a békesség idelenn van! Lassan megfejtem az álmot: az óceán kékje ölel körül, és egy ördögrájával találkoztam! Egy ideig egymás kezét fogva próbáljuk feldolgozni az élményt, arra gondolunk mindketten: „Ez most csak a kettőnké…!” Ha nem csal a szemem, egy újabb manta lebeg felém megfontoltan! Hihetetlen, milyen hatalmas! Úszófesztávolsága meg van vagy négy méter! Jól látom a gigászi szájnyílás két oldalán puhán ringatózó lebenyt, melyekkel a planktont tereli óriási szájába… Noha simán beférnék a nyíláson, nem vagyok veszélyben, mert csak ezeket az aprócska rákokat, medúzákat fogyasztják…most érzem csak: mióta idelenn lebegek, folyton szurkál valami… Mégis megpróbálok fókuszálni: hát ez mindent megmagyaráz! Az apró piros valamik, amik itt táncolnak körülöttem, nem mások, mint a planktonok! Ezért csípkednek, hiszen milliméter nagyságú csalánozók is akadnak közöttük! Mindenhol itt vannak. Most újból távolra nézek: piros pöttyök a végtelen kékben… Gyönyörű! A lélegzetelállító manták nem hagynak magamra, lassú keringőjük földöntúli boldogságba szédít… Nem érzek félelmet, és ami ennél meglepőbb, az az, hogy ők sem félnek! Érdeklődnek, mi lehetek, kíváncsiak! Mozdulataikban játékosság bújik meg, miközben megdöbbentően felsőbbrendűek – s mintha tudnák is magukról… Lepillantok a mélybe, most ámulok el igazán! Még több ördögrája tart felém, nyugodtan, békésen, mintha ez volna itt a Mennyország… Boldog vagyok, itt maradok… Legalább heten úsznak körülöttem, nem tudom, melyiket csodáljam! Ó, egyikük valahogy olyan különös…már látom: baleset érhette, hiányzik az egyik oldalsó lebenye… sajnálom szegényt…pedig ennek ellenére boldognak látszik! Milyen szép, ahogy körbetáncolnak – tudják, hogy én csak vendég vagyok, és udvariasan bánnak velem. Egyfolytában remegek, nem tudom, hogy a hideg víz-e az oka vagy az izgalom! Idővel múlik a megilletődöttség: szeretném megsimogatni egyiküket… Szembe úszik velem, kinyújtott kezem majdnem eléri – persze ő úgy kormányoz, hogy néhány centivel az ujjam hegye mellett suhanjon tova! …Most egy határozottabb „személyiség” közelít felém, érzem rajta, hogy ő nem akar játszani… Pontosabban éppen ő kezd valami különös játékba: egyenesen felém úszik, teljesen szembe kerülünk, és csak jön, csak jön közelebb… „Nem térek ki! Én nem térek ki!” Valószínűleg mindketten ezt gondoltuk magunkban, mert egyre csak közeledett lassú, de határozott „szárnycsapásokkal”, mintha azt fontolgatná, vajon beférnék-e a szájába – én is így tettem a magam szerény adottságaival, és sajnos ugyanezen gondolkodtam. Amikor azonban egy méternél is közelebb került, és hatalmas szájnyílása betöltötte az egész látóteremet - hiába tudtam, hogy kizárólag planktont eszik -, nem feszítettem tovább a húrt: kitértem az útjából…

divetrip.com

https://www.youtube.com/watch?v=0k_Ky_H8Ods

www.dailymail.co.uk

www.mantatrust.org

Körülbelül fél órát töltöttünk a Flores-tenger közepén a gigantikus ördögráják között úszkálva. Bár életünk legmegdöbbentőbb, legkáprázatosabb találkozásában volt részünk, úgy gondoltuk, ideje visszaúszni a hajóhoz. Ekkor már úgy vacogtam, hogy hangosan összekoccantak a fogaim,és Zoli szemében aggodalom tükröződött lila ajkaim láttán - így, miután a hajóorrban leöntöttük magunkat langyos édesvízzel, egészen előre ültünk és boldogságtól dagadó kebellel hagytuk, hogy arcunkat simogassa a napfény és a szél. Szent percek voltak azok odalenn, s ha a Mennyországot békés, végtelenül nyugodt, mégis vidáman harmonikus helynek képzeljük el, akkor mi az imént a Mennyországban jártunk. A lelkünk még egy ideig ott időzött, miközben fizikai valónk a hajóorrban dacolt az egyre erősödő széllel és az általa keltett hullámokkal. Még nem sejtettük, hogy hamarosan lezuhanva a Mennyből, a Pokol bugyraiban fogom érezni magam.

Ugyanis, ahogy távolodtunk a Manta-pointtól, egyszerre elbújt a Nap, a tenger indigókékje feketére változott, a szél pedig viharos erejűvé erősödött! Jobbnak láttuk az orrból hátrébb mászni, és ott helyet foglalni. Korábbi idilli hangulatunkat, boldog érzéseinket egy másik váltotta fel: a félelem. Már nem tűnt viccesnek, amin az előbb még mosolyogtunk: hogy a hajó szinte eltűnik a habokban, amikor egy-egy tarajos hullámon átgördülve belezuhan a vízbe! Zoli nem aggódott, pedig már a Kapitányka sem mosolygott, aki pedig hetente többször megteszi ezt az utat! Hamarosan érzékeltem, hogy ebből baj lesz! Mármint, hogy épp a merülés előtt lakmároztam be a tésztából… Nem kellett sokat várni, hogy viszontlássam Itsa csodás mee gorengjét… Reméltem, hogy ezzel letudtam a dolgot, hiszen csak a gyomrom fordult fel, nem vagyok tengeribeteg! Ám az út folytatása során be kellett vallanom magamnak, hogy sajnos mégis az vagyok. Amíg el nem értük az aznapi következő állomást, Anawa édeni kis szigetét, kizárólag a matracon hasonfekve bírtam utazni. Ahogy este is álomba ringatott így a víz, talán most is jó érzés lesz, és megúszom a további rókázást.

Nagyjából tíz percig szenvedtem a földön (vagyis a vízen), amikor Kapitányka előre küldött nekem egy vastag takarót és párnát, Zoli takargatott be. Hiába tiltakoztam, hogy nem kell, mert ez is csurom vizes lesz, láttam a fiatal férfi szemében, hogy még ebben a veszélyes helyzetben, amikor pattanásig feszülnek az idegei, amikor a kezében van az életünk (az hagyján, hogy a miénk, de a felesége élete is), még ebben a helyzetben is képes figyelni rám! Nem bírta nézni, hogy a tengervízben ázom, ami szabályos időközönként, nagyjából tíz másodpercenként öntött el. Nem mintha lett volna erőm igazán tiltakozni, mert ahogy felemeltem a fejem, újra rám tört a hányinger! Végtelenül hálás vagyok ennek a fiatal embernek, de nem tudom elmondani neki…most biztos nem, később meg, ki tudja?! Így azért elviselhető lett a hullámzás, szörnyen fáztam már – jól esik a takaró melege…meg a párna is olyan puha… Régen, ha nagyon kétségbeestem, vagy megbántottak és nem bírtam rögtön feldolgozni, végső megoldásként lefeküdtem aludni: tudtam, hogy ébredés után másképp fogom látni a világot!

Most is arra gondoltam, hogy jó volna aludni, legalább átalszom ezt az eszement tajtékzást! Csak egy dologra bírok koncentrálni, hogy ne okádjak újból. Jaj, nem jó, mert ha erre gondolok, máris elindul…mi a francot csináljak? A gyerekekre gondolok! Ez az! Énekelek nekik! Mit is…mit is…az egyszer egy királyfi jó lesz, az elég hosszú! Közben virágos rétre gondolok, attól nem kell hánynom… Egy csepp erőm sincs már, a szemem se bírom kinyitni, a víz csak egyre zúdul rám, a Kapitányka kiabál…de lassan mindezt kizárom, úgyis megmenekülünk… táncolok a gyerekekkel a virágos réten, fogjuk egymás kezét, énekelünk…boldogok vagyunk…elnyom az álom…

Amikor megérkeztünk Kanawa korallmezejéhez, Zoli felvette a snorkel-szerelést, és fél órán át csodásabbnál csodásabb korallokat, tengeri csillagokat vehetett szemügyre. Látott egy hatalmas, királykék csillagot, melynek karjai olyan vastagok voltak, mint egy-egy kolbász, és a végük felé sem vékonyodtak el! Észrevett egy barackszínűt is, amelyik szintén hatalmasra nőtt. Karjainak töve pedig olyan vastag volt, mint Zoli férfias karja! Csak a csillagét nagy, sötét szemölcsök tarkították. Viszont ezen a korallmezőn jól megfigyelhette az emberi rombolás nyomait, temérdek maradvány borította az aljzatot. Ennek ellenére az élő korallok igen szépek voltak – ezt a hajóból szemlélve is megállapíthattam (amikor hajlandó lettem felülni és kinézni), mert olyan tiszta volt a víz!

A Kapitányka óvatosan érdeklődött, hogy én is megyek-e? De tömören összefoglaltam neki a lényeget: - I’m just relax now… - nagyot nevetett, fekete arcából elővillantak világos fogai – a metszők között csúnya barna lyukkal. Sokszor megcsodálhattuk ezt a látványt, jókedélyű fiatalember volt :)

Anawa édeni szigete korallzátonyoktól ölelve

Kanawa szigetétől már látótávolságra került Labuhan bajo kikötője. Csakhogy a nagy szél miatt nem lehetett a legrövidebb úton menni: újabb se vége-se hossza hánykolódás következett! A hős Zoli a padon „ülte ki” a vad hullámok vágtáját, cseppet sem aggódott, hogy hajótörést szenvedünk, vagy ilyesmi – még csak rosszul sem lett! (Később elmesélte, hogy volt ő is tengeribeteg, amikor bálna-lesen vett részt – azok ott tényleg félelmetes hullámok voltak, ez semmi ahhoz képest…)

Labuhan bajo kikötője előtt lecsendesült a szél, a tenger újra mesésen kék lett. Erőt vettem magamon, hogy felüljek, így többé-kevésbé méltóságteljesen sikerült megérkeznünk a kikötőbe, ahová Kapitányka hihetetlen profizmussal kormányozta be a hajót.

Ezzel mesébe illő tengeri kalandunk a végéhez ért – amit őszintén sajnáltunk.

Megkértük a Kapitánykát, hogy legyen szíves felhívni nekünk a La prima hotel recepcióját, hogy küldjék értünk a transzportot, átnyújtottuk a névjegykártyát is. Meglepő módon ez gondot okozott a fiatalembernek – nem bírta felhívni a számot! Pedig a tenger közepén is használta okostelefonját (döbbenet, hogy mindenhol van térerő!) Már több kikötői alak is azon dolgozott, hogy felhívják a hotelt, végül a szimpatikus üzletkötőt hívták le a kikötőbe. Ő végül megoldotta a problémát, hamarosan megérkezett értünk a minibusz. Amíg a sofőrre vártunk, azon merengtünk, vajon hogyan lehetséges az, hogy valaki zseniálisan kikormányozza a lélekvesztőt az órákon át tajtékzó hullámok és áramlatok közül, ám egy helyi telefonszámot képtelen feltárcsázni… Mindenesetre ez az aprócska nehézség nem kisebbítette a szemünkben a Kapitánykát és feleségét: mindketten csodás emberek, annál is többet tettek értünk, mint ami elvárható lett volna a pénzünkért. Sajnos nem írtuk fel a nevüket és a számukat, pedig legközelebb közvetlenül őket keresnénk meg, ha hajókázni támadna kedvünk a Flores-tengeren.

Amikor eljött a búcsú ideje, az ő nyelvükön köszöntem meg mindazt, amit a két nap alatt értünk tettek: „Terimah kasih!” Láthatóan jól esett nekik is, ahogy korábban Nyomannak is Bali szigetén.

A következő négy napban másfajta luxus vár a puccos hotelben: remélhetőleg tisztább partszakasz, úszómedence, büféreggeli…Szabályozható melegvíz, hagyományos öblítésű vécé, hajmosás és fogmosás… (A hajókázás alatt a tisztálkodás némileg háttérbe szorult, főleg, amikor még hatan utaztunk együtt. Bár a vécé mindig tiszta volt, csupán egy dézsa víz állt rendelkezésünkre, hogy az arra szolgáló kis edénnyel leöblítsük használat után. )

Miután a hotel fürdőszobájában megszabadulhattunk a különösen hányatott sorsú Robinson megjelenéstől, és visszanyertük szépségünket valamint ápolt külsőnket, időszerűnek tűnt némi vacsora után nézni. Ami engem illet, tökéletesen megelégedtem volna egy kis gyümölccsel és keksszel, ami a délutáni „rókavadászat” után érthető. (A tengeribetegség nem múlik ám el azzal, hogy szárazföldre lépsz! Még este az ágyban is hullámzol, a szemed sem kell lehunyni hozzá.) Kilátás a hotel ablakából

A Kedves sem kívánt sült-főtt vacsorát, hiszen Itsa bőségesen ellátott minket a két nap alatt. Az egyik boltban vettünk kekszet, azt fogyasztottuk el teával.

Majd bebújtunk a jókora vetett ágyba és boldogan aludtunk el…ismét.

Jó éjszakát!