Tegnap kiderült, hogy az ünnep miatt gyakorlatilag megáll az élet Bali összes településén: az emberek napok óta készülődnek, bambuszból több méter magas dekorációt állítanak, amit minden háznál sajátkezűleg készítenek el. Holnap lesz az a nap, ami az egész készülődés csúcspontja, amikor minden bezár, légy se mozdul, szél se rezdül: minden kis balinéz otthon marad, vagy hazautazik és imádkozik Sivához, Visnuhoz és Brachmához.

Így okosabbnak láttuk, ha az eredeti terveket kissé megváltoztatjuk: hiszen egy egész napot vesztettünk volna a maradással, mert nincs senki, aki egy saroknyira is odébb vinne minket.

Ezért döntöttünk úgy, hogy a hét második fele helyett inkább ma buszozunk fel az északi tengerparthoz, ahol a békés kis halászfalvak tengerpartjain mást se csinálunk majd, mint napozunk és fürdünk a tengerben! Aztán, ha visszajöttünk onnan, Nyoman újabb kirándulásra visz bennünket, így igazán tartalmas hetet tudhatunk majd magunk mögött.

Délelőtt 10 óra előtt vendéglátóink (Nyoman és a többiek) már tűkön ültek, hogy mikor jöhetnek végre a szobánkat takarítani? Pedig tegnap abban mardtunk, hogy a busz 11 órai érkezéséig nyugodtan a szobában maradhatunk.

Ma azonban 10 órakor rendkívül kedvesen , de érezhető izgalommal kiküldtek bennünket az utcáról nyíló „turistinfó”-hoz, mondván, hogy mindjárt itt a busz, várjuk csak meg ott…

Szóval kedvesen és hatékonyan kidobtak bennünket, így hát minden hátizsákunkkal együtt egy órát vártunk a buszra, szinte az utcán.

Az legalább viszont időben jött, és következett két óra utazás Lovinába, melyről azt írja az útikönyv, hogy a kutai turistagettót elkerülni vágyók békés tengerparti pihenőhelyet találhatnak itt, hét csendes halászfalu együttes neve Lovina.

A buszúton teljesen kikészültem, ugyanis ahhoz, hogy délről eljuss északra Balin, át kell vergődnöd a hegyeken. Milyen egy igazi hegyi út? Soha véget nem érő szerpentin! Vagyis az út második, hegyvidékesebb fele számomra azzal telt, hogy elképesztő ön-szuggesszióval próbáltam magamban tartani a reggelit… Nem baj, mindjárt vége, Lovinában a strandon majd rendbe jövök, boldog leszek!

Végül is sikerült rókázás nélkül megúsznom az utat (ez főként a többieknek volt jó hír).

Viccesen alakult a helyzet, mert a minibusz pontosan az előtt a hotel előtt tett le bennünket, amit tegnap felírtunk magunknak, mint a leginkább preferált lovinai szálláshely! Nem kaptunk sok időt a gondolkodásra, mert azonnal „ránk támadt” a szóban forgó hotel néhány alkalmazottja, és lehengerlő kedvességgel és a szimpatikus kondíciók ismertetésével beljebb terelgetett, és pár perc múlva már a nyitott vendégfogadó épületben kávéztunk. Nagyon nem bántuk, pont ezt szerettük volna. (Ray beach Inn, 200 000Rp/éjszaka)

Meglepő, hogy itt Balin milyen folyékonyan beszélnek angolul az emberek, még a legeldugottabb helyeken is! A kiejtésük persze katasztrófa, bár tegnap Nyoman mellett már egészen hozzászoktam, hogy minden „V”-t és „F”-et „P”-nek ejtenek,pl: kopi(kofee), my prend(my friend), ápternon(afternoon), por(four), kámprom(come from)… Szóval nem egyszerű megérteni. Én az angol kiejtésemre büszke vagyok, sőt, ha odafigyelek, nyelvtanilag is egészen helyesen sikerül megszólalnom. A bibi az, hogy a nyelvvizsga óta eltelt 10 évben a szókincsem 90%-a feledésbe merült, és bár most sok kifejezés kúszik elő a homályból, adódik egy csomó olyan szó is, amit még soha nem hallottam. Na mindegy, azért egyre bátrabban beszélgetek azokkal, akik minden áron velem kívánnak társalogni.

Amíg Zoli egyetlen percre magamra hagyott a bácsival, aki az érkezésünkkor beinvitált minket, addig sikerült tartalmas beszélgetést folytatnom vele. Egész sok mindent értettem abból, amit kérdezgetett, ügyesen válaszolgattam is. Aztán megint kérdezett valamit, amiről ugyan nem tudtam, mit jelent, de mosolyogva igent mondtam, hogy örüljön. Csak akkor esett le, mit hazudtam, amikor széles vigyor kíséretében gratulált… Amikor Zoli visszajött, azonnal figyelmeztettem (némileg kényszeredett vigyorral persze), hogy ha a bácsi neki is gratulál, ne kérdezze, mihez, csak mosolyogjon, majd később elmondom.

- Azt mondtad neki, hogy nászutasok vagyunk? – kérdezte nevetve.

- Ühm… - olyan ciki volt, már rég égett a képem ennyire. Hogy találta ki, mi történt?! Nem is értem.

A bácsi után az öccse – aki háromszor nagyobb volt nála és úgy nézett ki, mint valami maori bennszülött - vett bennünket kezelésbe. Először természetesen vele is kezet rázhattunk mézesheteink örömére, azután viszont 50 Euróért akart rávenni bennünket egy egésznapos túrára a közeli szigetekre, ahol levesteknőst lehet tutujgatni, búvárkodhatunk, hajnalban pedig a delfinek közelségét élvezhetjük csónakból. Mindez végső soron 40 Euro is lehet, delfin nélkül.

Rettentő erőszakos figura volt a maga mosolygós 150 kilójával: csak nem akarta megérteni, hogy mi csakis pihenni szeretnénk. Ha már egyszer nászutasok vagyunk, ugye…

Nem arról volt szó, hogy nem volt elég pénzünk, vagy nem akartunk volna delfint látni. De búvárkodni nem tudunk, a delfineknek sem biztos, hogy jót tesz egy tucat motorcsónak hangja, szennye, a hajnali csendben… én pedig eleve visszautasítok mindent, amit ilyen erőszakosan akarnak velem csinálni. Egyébként meg ha így nézzük, mégis csak drága 50 Euro fejenként.

Végül sikerült valahogy lezárnunk ezt a kellemetlenné vált beszélgetést, és miután berendezkedtünk a szobánkban, elindultunk, hogy felfedezzük a tengerpartot végre!

Mivel a sziget (Balin vagyunk, ugye) északi partvonalát 13 vulkán szegélyezi, nem lepődhettünk meg a vulkanikus eredetű fekete homok láttán. Az viszont döbbenetes csalódást okozott, hogy a partot végestelen-végig szemét és halott korallok maradványai borítják, ráadásul a hínárok is szanaszét hevertek mindenfelé, mintha anélkül nem lenne éppen elég csúnya a látvány. Felejtsd el, hogy itt úszkálni fogsz: a vízben is ugyanez a helyzet! Miért is lenne más? Sokáig gondolkodtam egy medúzaalakú (csak valamivel masszívabb állagú) lámpabúra formájú objektum mibenlétén… Aztán amikor viszonylag frissen elhajítva a parton is megláttam, akkor jöttem rá, hogy eldobható pelenka volt fénykorában…

Nesze neked, tengerparti döglés!

Kissé csalódottan bandukoltunk vissza a hotelbe, ahol szép medence mellett napozhattunk, pihenhettünk… A rosszkedv lassan párolgott el a lelkemből, noha tudtam, hogy butaság emiatt hosszasan bánkódni. Nem tudok változtatni az emberek ostobaságán, de mi legalább itt vagyunk, együtt vagyunk és nagyon szeretjük egymást – még ha csak kamu-nászutasok vagyunk is :) ( Ezen még sokáig jókat fogunk derülni!)

Igazán nyugis, napozós, úszkálós délutánt töltöttünk el a szobánk előtti medence mellett (…100 méterre a tengerparttól…)

Már délután szemrevételeztük azokat a vendéglőket, amelyek kevésbé turistásak – este be is ültünk az egyikbe. Egy nagyon kedves néni főzött Zolinak fish-curry-t (halas-zöldséges leveses egytál étel, rizzsel, rákszirommal), nekem pedig nasi goreng „special”-t készített: sült rizs zöldségekkel, omlettel és rákszirommal, a special-t pedig a pálcikás sültcsirke jelentette mogyorószósszal…! Ha már ettél finomat…! Inni Ice tea-t kértünk, ami itt sima balinéz teát jelent jéggel. Hoppá! Ez az egyik legdurvább ázsiai veszélyzóna: a jég! Most már mindegy…holnapra kiderül… :)