Korán keltünk reggel, hogy reggelizni már összepakolt csomagokkal (vagy nélkülük) menjünk, mivel a shuttle bus 9 órakor érkezik értünk.

Egy ideig minden a terv szerint haladt: kipróbáltam a csokis palacsintát végre (nem rossz, de szokás szerint nekem kevés). Aztán kihordtuk a szobából a cuccainkat, és a nyitott főépületben, ahol reggeliztünk is, elkezdődött a várakozás a 15 perc múlva érkező buszra.

Tegnap este óta azon pánikolok, félek és izgulok, hogy biztosan megint rosszul leszek a kanyargós hegyi utakon. Ha csak a buszra gondolok, máris hányingerem támad! Pedig még ott ücsörgünk a Ray Inn ebédlőjében, és várunk. …Még egy órán keresztül! Körülöttünk mindenki jóízűen reggelizett (én újra megéheztem) – miközben mi csak vártuk, vártuk a buszt. Szerettem volna már a hátam mögött tudni ezt az utat, szerettem volna már Ubudban lenni, a barátságos kis Suarsena-i szobánkban (ahonnan oly kedvesen dobtak ki pár napja…). Ott van élet, nyüzsgés – itt, valljuk be, nem tudjuk értelmesen eltölteni az időt.

Amikor Zoli megkérdezte a recepciós kislányt 9:30-kor, hogy mikor jön a busz, ő azt felelte,normális dolog, hogy várni kell, amíg a sofőr összeszedi a többi utast. (Valójában ez a hely nem olyan kiterjedt, hogy fél órába teljen összeszedni tíz embert, de bíztunk benne, hogy minden rendben van. A lelkünk mélyén azonban már tudtuk az igazságot.)

10:10-kor a kislány testbeszéde, arca is egyre inkább a fokozódó kétségbeesést tükrözte. Valakit felhívott, s gyanúsan sokszor pillogott ránk közben. Ekkor tört ki a pánik!

Ugyanis az a fiú, akinél lefoglaltuk a buszos ülőhelyünket, és akinél ki is fizettük az árát, elfelejtett szólni a sofőrnek, hogy ma reggel itt várunk rá… Így ezidőtájt a többi utazó nagyjából már Ubud közelében jár, mi pedig itt ragadtunk, mert ma nem indul több busz!

Én olyan, de olyan dühös lettem, hogy magam is meglepődtem, mert elég nyugodt típusnak ismerem magam. Máskor elintéztem volna annyival, hogy „a reptéri gubanc után most itt folytatódik a várakozós kaland…”, de a rosszulléttől való felfokozott félelem, (ami most teljesen hiába kínozott este óta), és az, hogy itt tényleg nem lehet semmit csinálni, ezúttal valódi indulatokat gerjesztett bennem. Még ha lenne rendes, tiszta tengerpart, ahol az ember azért mégis szívesebben áztatja magát – de így?! Délután két órát tudunk a medence mellett napozni, az összes többi idő pocsékba megy! Az ubudi fürdőszobában szerettem volna hajat mosni, ahol olyan lágyan simogat a melegvíz (itt nincs átmenet a hideg és a forró közt)…

Azért is haragudtam, mert a hotel személyzete hibázott, de mégis mi faragunk rá! A ma éjszakát is itt fogjuk tölteni, és ki fogja fizetni?! Hát nyilván mi. Egyébként Zoli hihetetlenül talpraesetten viselkedett: amikor a főnök (aki szintén nem volt idősebb harmincnál) felajánlotta, hogy 220 000Rp helyett csak 100 000 Rp-át fizessünk a ma éjszakáért, ő azonnal elfogadta! Én biztos ragaszkodtam volna hozzá, hogy teljes egészében ők állják a költségeinket, de az valószínűleg még rosszabb szájízt hagyott volna mindenkiben.

A nap folyamán lassan elpárolgott a rosszkedvem (délelőtt sírni tudtam volna a tehetetlenségtől és a tétlenségtől). Végtére is van időnk egy ilyen napra, belefér. Pihenünk is egy kicsit, holnap úgyis egész nap úton leszünk: 9-12-ig a gyomorforgató hegyi busszal, 14-19-ig Nyoman kocsijában a szigetnéző túrán… Aztán indulás a reptérre (ott is várakozunk egy rövid éjszakát).

Időbe telt, mire teljes egészében átláttam, hogy Zoli milyen okos volt tulajdonképpen: 120 000Rp-t spóroltunk azzal, hogy elfogadtuk az ajánlatot és nem a Suarsenában alszunk 220 000Rp-ért!

Egy kis déli szundikálás után visszatért az életkedvem. (Alakuló jó hangulatomban úgy döntöttem, ideje legyantázni a lábam... :) )

Öt óra körül Zoli a neten próbált tájékozódni, hogy mire számíthatunk Floresen, ugyanis holnapután reggel oda repülünk. A helyzet nem tűnik rózsásnak, lehet, hogy csak sátrat kapunk a pénzünkért… Komodóra szintén horror áron lehet eljutni… Van egy kisebb sziget is, ahol élnek azok a bizonyos sárkányok, Rinca, az talán valamivel olcsóbb, mert közelebb is van és állítólag nem annyira kiépített.

Este naplementét néztünk a parton, egészen megszoktam már a szemét látványát. Aztán elsétáltunk a boltba, hogy fölszerelkezzünk keksszel a repülőútra.

Vacsora az idősebb néninél, mert ő nagyobb adagokat készít nekünk. És amíg várunk az ételre, olajban átmelegített pürkölt mogyorót tesz elénk, ami nagyon jól esik, amikor már szédelgek az éhségtől…