Kedves Olvasó!

Két úton juthattál el erre a blogra: vagy Délkelet-Ázsiába készülsz és beütöttél valami kulcsszót a gugliba, vagy a maroknyi barátom egyike vagy, akit érdekelnek az írásaim :)

Igen, hamarosan Délkelet-Ázsiába indulok, egy egész hónapra!

Ilyenkor természetes, hogy az embert megszállják a mindenféle izgalmak, a várakozás öröme... Alig várja, hogy elindulhasson végre, kettesben a szerelmével... Ez volna a természetes.

Csakhogy én mégis mást érzek.

 Rövid kitérő a pillanatnyi paraméterekre:

kicsi albérletem, ahol hat- és nyolcéves lányaimmal élek, már aligha nevezhető otthonnak. Dobozok és zsákok foglalják el egykori élményeink színhelyét. Keskeny ösvényeken haladva lehet csak elérni a lakás egyik pontjáról a másikba, de gondolkodom rajta, hogy madzagot vezetek végig a lehetséges útvonalakon, hogy biztosan oda tudjunk jutni, ahová szeretnénk.

Minden eldugott szabad helyet betölt a félelem, a pánik: hogyan lesz ezután?

Két nap múlva költözöm egy másik, valamivel kisebb lakásba, újabb függőségi viszonyba, újabb megalázó helyzetbe. Persze a lányaim ebből nem érezhetnek semmit, jóképet kell vágnom hozzá, hogy nekik mindez szerencsés változás legyen.

Régen volt családom (bár ebben nem vagyok teljesen biztos), volt lakásom (ebben viszont teljesen biztos vagyok). Aztán úgy döntöttem, hogy a saját és a gyermekeim lelki egészsége érdekében jobb, ha új életet kezdünk. (Erről részletesebben említést teszek a Tanulmányút a Pokolba című regény, és a készülő, A válás módszertana című "ismeretterjesztő" kézikönyv lapjain.)

Mindennek három éve. Életem legjobb döntése volt! Azóta minden sokkal nehezebb, mint amilyen lehetne, de boldogok vagyunk, szabadon lélegzünk, a feszültséget nem fojtjuk el, hanem megbeszéljük: összességében szerető légkörben élünk, és csak ez számít.

Így kaptam meg azt az ajándékot a Sorstól, hogy találkozhattam a Nagy Ő-vel, a Királyfimmal, aki két éve a tenyerén hordoz. A világ szebbnél szebb tájaira vitt el engem, ahová sosem juthattam volna el magamtól.

Igen, életem szerelme szabadlelkű utazó. Civilben pedig biológia-kémia szakos vezető tanár egy jónevű gimnáziumban. Neki köszönhetem, hogy két éve magam is visszatértem eredeti szakmámhoz, és biológiát, környezetvédelmet tanítok egy kertvárosi álatlános iskolában.

Azonban, mielőtt ily fordulatot vett volna kalandos életem, egész mással foglalkoztam: állatgondozóként tevékenykedtem az állatkertben.

Mindezt csupán azért kellett elmondanom, hogy világossá váljon, mitől más ez az ázsiai kaland, mint bármely más ázsiai kaland...

Először is, két hétköznapi, egyszerű biológiatanár indul útnak egy szál hátizsákkal (közülük az egyik mélyen felháborodna ezen a megnevezésen, mondván, hogy ő minden, csak nem hétköznapi biológiatanár. Különben igaza is van). Mindenesetre a két biológiatanár olyan szemmel képes nézni és láttatni a feltáruló csodákat, ahogyan más, kevésbé szakavatott utazó talán nem tudná.

Ráadásul a két biológiatanár közül az egyik állatkerti gondozóként dolgozott életének korábbi, nem is rövid szakaszában, ami, ha az önkéntes időszakot is jóváírjuk, tizenhét évet tesz ki. S valljuk be, ez elég hosszú idő, hogyha tudjuk, az illető mindössze harminckét éves...

No, ez az ex-állatgondozó-biológiatanár tizennégy évig az Emberszabású-ház kötelékében állt, főként gorillák és orángutánok közelében tevékenykedett. (Megannyi élményéről és a munkahelyváltás okairól a szintén előkészületben levő Mindhalálig állatkert című regényben olvashatunk majd).

A gorillák ebben a cikksorozatban mellékszereplőként jelennek meg, mert sajnos Afrikában élnek, és oda ez az út nem visz el bennünket. Ezzel szemben az orángutánokról érdemes elmondani, hogy vörös bundájuk elrejti őket Borneó és Szumátra szigetének magas fái között, ahol élelem után kutatva lengedeznek tova. Nevük jelentése is ez: erdei ember.

Ebben az egy bekezdésben két rettentő összefüggésre is felfigyelhet az érdeklődő olvasó: az egyik az, hogy mindkét sziget Délkelet-Ázsiában található! A két utazó el is látogat egy orángután-rehabilitációs központba, mely hátborzongatóan izgalmas élményről a Kedves Olvasó szakmailag is precíz információkat e helyen kaphat.

(A másik összefüggés az, hogy az "erdei ember" kifejezés közel áll a szívemhez: boldogan költöznék egy sűrű erdő rejtekébe, egy magas fa tetején tákolt kis kunyhóba, a postaládánkra pedig ez lenne írva: "Az erdő leányai". De mostanság erre kevés esélyt látok.)

Utazásunk későbbi, nem kevésbé izgalmas állomása Komodó lesz. Itt élnek a világ leghatalmasabb gyíkjai (és legveszélyesebb mérgeskígyói). Őket a nem-hétköznapi biológiatanár, az utazás szellemi és gyakorlati atyjának kedvéért látogatjuk meg.

A közbeeső időben Balin lógatjuk a lábunkat a tengerbe, kirándulgatunk a környéken, végül pedig megcsodáljuk Kuala Lumpur és Szingapúr városát. Fekete színnel emelem majd ki az utazók, vagy utazni szándékozók kedvéért a fontos és friss információkat, hátha valakinek jól jönnek a tapasztalataink. 

Irodalmilag többé-kevésbé színvonalasnak szánt úti-beszámolóm hangulatát néhol valószínűleg áthatja majd a tíz repülőúttól való félelem (utólag pedig remélhetőleg a megérkezés öröme), a kislányaim utáni vágyódás és önvád, amiért képes voltam egy egész hónapra másra bízni őket (édesanyám vigyázó tekintete mellett szaladgálnak a friss vidéki levegőn, felmásznak minden vakmerő fára, ami az útjukba kerül, valamint krumpilbogarakkal és szomszádlányokkal játszadoznak). Ettől függetlenül haragszom magamra, amiért nem kértem határozottabban a Királyfit, hogy rövidebbre tervezze az utazást...

De ígérem, nem kesergek ezen folyton, hanem rábízom magam a Kedvesre, a repülőgép-pilótákra, a kígyók és sárkányok jóindulatára, a megannyi élményre - hogy négy héttel az indulás után gazdagabban és napbarnítottan térjek haza új albérletembe, ahol tornyokban álló, kincseket rejtő dobozaim mosolyognak rám újra, a viszontlátás otthonos örömével.